(Bevezető az Egyperces novellákhoz)

El szeretném mondani az én Egyperces novelláimról, hogy milyen természetű írások, mi az érdekességük, a céljuk és így tovább.
Hát először is, mint a nevük is mutatja, rövidek.
Fél percig, egy percig, vagy valamivel tovább tartanak. És minthogy ilyen rövidek, nem nagyon fáradságos az elkészítésük.
Talán az lesz a legjobb, ha megmutatom, hogyan lehet Egyperces novellákat írni. Nem olyan nagy mesterség, minden írni, olvasni tudó, jóízlésű ember elsajátíthatja és egy kis gyakorlat után, ha van egy lukas félórája, leül, és megír egy pár Egyperces novellát. Hát akkor lássunk hozzá.
Adjunk neki címet. Mi legyen a címe? Legyen a címe: Egyperces novella.
A többi már megy mint a karikacsapás.
Most beszéljük meg a témát, amiről a novella szól. Én azt javaslom, hogy ne sokat vacakoljunk témakereséssel. Egyperces novellát mindenről lehet írni. Arról, ami otthon van, a legelső dologról, ami a kezünkbe akad, a legelső dologról, ami eszünkbe jut. Mert mint csöppben a tenger, mindenben, amit gondolunk, érzünk, benne van a mi egész életünk. Én ezt évek óta így csinálom, és nálam nagyon jól bevált…
A többi már gyerekjáték. Most már csak arra kell ügyelnünk, hogy rövidek legyünk. Ez se nehéz dolog. Mindig arra gondoljunk, hogy amit mi tudunk, azt tudják mások is, amire mi rájöttünk, arra rá tud jönni akárki más. Tehát nem kell sokat beszélni. A művészet úgyis mindig kivonatol, mindig sűrít. Mondjuk, hogy valaki húslevesre vágyik, akkor nem a kész levest veszi meg a boltban, hanem elmegy és vesz egy kis kockát. Azt hazaviszi, megfőzi, sűrű vagy híg levesre, a gusztusa szerint.
Az író is mindent, amit megélt, amit gondolt, ilyen kicsi kockákba sűríti. Hiszen az olvasónak is van esze, neki is van képzelete, mely mindjárt, amikor az író elhallgatott, működni kezd. Tehát jegyezzük meg, hogy kerülni kell a bőbeszédűséget.
Kérem, ha önök is elkezdenek majd egyperces novellákat írni, tartsák ezt szem előtt. Én mindig abból indulok ki, hogy mi, akik egy országban élünk és egy évszázadban élünk, minekünk nagyjából hasonlítanak az álmaink is. Mindig ezt a közöset kerestem, a lényegeset, az emlékezetest. Néha, elég egy szó. Egyetlen szónak is olyan hatása lehet, mint amikor este, gombnyomásra egész utcasorokon kigyulladnak a villanyok. Néha arra gondolok, hogy talán nem is igazi novellák ezek. Talán inkább azt kellene mondani, hogy csak jeleket adok. De a jeladáshoz két személy kell. Az egyik aki adja, a másik, aki fölfogja. És most arra kérem önöket, hogy nyissák meg előttük a képzeletüket.

(Bevezető az MTV Egyperces novellák című műsora elé, 1977)