Aranyszőnyegen száll az ősz
és kiparancsol a szobából.
Nézem, ahogy az örök élet
ragyogva kisétál magából.

Szeptember húgát, aki nem tud
elegánsan megöregedni,
félretolja, fülébe súgva:
„Törődj bele, hogy el kell menni!”

Kidobja erős piperéit,
miktől fullad, prüszköl az ember.
Színek zuhognak a napokra.
Harmatvízben mosdik a reggel.

Zörögve siklik az idő
a remény avarán taposva.
Mélyülő árnyak közt. De délben
még meg-megpihen bizakodva.

Tudja, hogy ez már epilógus.
Érik a vég dermedt fűben.
Hát várja. Tökéletes sminkben,
lázadás nélkül, gyönyörűen.