(In memoriam Pilinszky János)

Csak azt feledném…. azt a félmosolyt,
az értetlent, félénket és riadtat,
ahogy álltál a két rendőr előtt,
s egy percre én is megálltam miattad,
bár munkába siettem volna éppen,
de a gyomromba öklözött a látvány,
ahogy toprongyosan ott toporogtál,
a nagy Tescós szatyrod meg lent a járdán
tán tudta már, hogy a rendőrszemek
mindjárt belenéznek majd, azt kutatva,
az ínség milyen szörnyű bűnjelét
hordozod széjjel, ezzel is mutatva,
hogy nem törődsz azokkal, kik momentán
ezt nem szeretnék látni már naponta,
mert kék az ég ,és – tudjuk – zöld a fú,
és jön a fizetésük is havonta,
és láttam, hogy bagótól sárga ujjad
beletörlöd sosem mosott ruhádba,
hogy csak makogsz, s tán a rendőrök is,
s hetedhét földön nincsen olyan árva
ember, mint te vagy ott az utcasarkon,
hol emberek mennek el jobbra, balra,
biztosan abban, hogy ők sose jutnak
hálózsákban majd egy kültelki padra,
és nem is látnak, vagy messze kerülnek,
hadd intézzék ezt, kiknek ez a dolga,
s kushadva lesunyod ijedt fejed,
nincs aki érted valamit is szólna,
áradva zúg a reggel ott a sarkon,
te benne állsz, elfogod a kilátást,
csendes pulzálás kell ide, barátim,
jobb, hogyha nem is halljuk a kiáltást,
résen kell lenni, és a rút szegénység
ne vergődjön már köztünk mindhiába,
vessen már a tényekkel végre számot:
s vonuljon végre illegalitásba…..

Minek folytassam… Biciklire szálltam.
És bútól ájultan elsompolyogtam,
És munka közben egyszer csak belém szúrt
semmit se tettem, rá se mosolyogtam,
és most már mindig így lesz, ott fog állni
az utcasarkon minden este s reggel,
s így megyek majd mindig mellette el,
szívemben az újra felvérző heggel,
és nem tudom, megbocsát-e nekem,
s azt mondja: „Többé rám már ne tekints”,
aztán eltűnik végleg , hiszen neki
már nemcsak hajléka, hazája sincs.