Simone Signoret: Moszkvai újév, 1957 (részlet)

Azon az estén (a Bolsojban) valamilyen szökőkutas darabot adtak – elfelejtettem, hogy milyen szökőkútról volt szó. A második felvonás kezdődött volna, amikor zajtalanul kinyílt annak a kis földszinti páholynak az ajtaja, ahová visszaültünk, és miközben kialudt a nagy kristálycsillár, megpillantottam a mi kis Andrejünk arcát. Mögötte állt, egyenesen és sápadtan, „Művelődés úr”. Azonnal vissza kell menjek a Csajkovszkij-terembe. Nagyon komoly dologról van szó. Elnézést kértem Sadoul asszonytól. Arra gondoltam, hogy Montand rosszul lett, hogy tűz ütött ki, hogy rossz hírt kaptunk Párizsból… Mindenre gondoltam, csak arra nem, amit föl akartak velem fedeztetni, miután mégis megnyugtattak.
Az előbb gúnyolódtam a villámlátogatásokon. Valószínűleg nem volt igazam. A művészbejáró előtt két rendőr állt. Ez volt minden. A színpad mögé hatoltam. Montand telt ház előtt énekelt, de a Moszkvába való érkezésünk óta először a terem jobb oldalán lévő hatalmas előszin foglalt volt.
Eddig a Zimek függönyeihez hasonló kárpitjai mindig összehúzva maradtak. Most széthúzták őket, és abban a sorrendben, ahogyan mindig is láttuk őket a hivatalos fényképeken, Hruscsov, Malenkov, Mikojan, Bulganyin és Molotov egy dal végét tapsolta meg.
A kulisszák mögül, ahol voltam, három látványt szemlélhettem: Montand-t hátulról, őket az előszínben és a közönség egy részét. A közönség két látványt szemlélhetett. Montand-t a színpadon és az öt férfit az előszínben. Többségük valószínűleg most látta őket először életében a maguk hús-vér valójában, legalábbis ilyen közelről.
Az előadás végén mind az öten fölálltak, hogy tapsoljanak. Az egész terem fölállt, hogy tapsoljon. Egyszer Montand-nak, egyszer az előszínnek. Montand üdvözölte a közönséget. Két függöny között volt rá ideje, hogy odaszóljon nekem: „Láttad?”, miközben megtörülközött abban a törülközőben, amit feléje nyújtottam. Az utolsó függöny után a csalódottság moraja, amely mindenütt ugyanúgy hangzik, végigfutott a termen. Montand, akárcsak az Étoile-ban vagy Melunben, az öltözőjéig futott. Moszkvában, akárcsak az Étoile-ban vagy Melunben, a folyosókon fázik meg az ember, amikor elhagyja a színpadot. A négyesfogat és a slepp követte Montand-t, mint máskor. „Művelődés úr” kopogott az ajtón, és bejelentette, hogy a Szovjetunió Legfelső Tanácsától jött elvtársak várnak bennünket. Még mielőtt kommentálhattuk volna az eseményt, Montand azt válaszolta neki, hogy ő az öltözőjében várja őket. Hagyjanak neki annyi időt, hogy ledörzsölje magát. Akkor „Művelődés úr” elmagyarázta, hogy egy kis szupét készítettek elő a színházban. Csak azért jött, hogy átadja nekünk a meghívást. A Legfelső Tanácstól jött elvtársak tudják, hogy egy művésznek ki kell pihennie magát az erőfeszítés után. Ha nem jönnek ide, annak az az oka, hogy nem akarnak zavarni. Türelemmel lesznek, ne siessünk.
Az öltözőben tett előírásos látogatásra számítottunk, a fényképezőgép lencséjének szóló kézfogásokra, amikor sohasem néznek egymás szemébe. Szükség esetén a kamerák által rögzített atyai hátbavágásra. Mindazokra a mozdulatokra, amelyek örök időkre rögzítik ezeket a pillanatokat, amikor semmi valóságos nem történik vagy nem hangzik el.
Ehelyett egy kis szupét ajánlottak nekünk. A „kis” szóban volt valami frivol. Amikor a színház egyik vezetőjét követtük a kis szupé felé, nem tudtuk, Montand, Nágya és én, hogy mindhárman énekesi-színészi, fordítói, illetve színésznői létünk legérdekfeszítőbb óráit fogjuk átélni, lévén, hogy ebben az 1956. decemberi hónapban szerte a világban úgy álltak a dolgok, ahogyan álltak.
Mind az öten annak az ebédlőteremnek az ajtaja előtt vártak minket, amelyet a hivatalos előszín mögött rendeztek be. Egymás után bemutatkoztak a nevükön, mintha nem tudnánk, hogy kicsodák. Bulganyin a kis szakállát húzogatta, hogy megfeleljen a jóságos öreg bácsi képének; Hruscsov viccelődve, Molotov sötéten, Mikojan mosolyogva és keletiesen, Malenkov meg nagyon szomorúan. Megmondták a nevüket, megmondtuk a mienket és Nágya a magáét. „Művelődés úr” semmit sem mondott.
Egy asztal állt ott. Kilenc teríték volt rajta. Jól számoltak: ők öten, „Művelődés úr”, Montand, Nágya és én. Nem volt fényképész, sem tévékamera. És ha voltak mikrofonok, esküszöm, hogy mindannak, amit ezen az éjszakán fölvettek, megvolt az igazság- és a jóhiszeműség-fedezete. Mindazokban a kérdésekben, amelyeket az egyik vagy a másik részről föltettek, mindazokban a válaszokban, amelyeket ezekre adtak.
Az asztal keskeny volt és hosszú. Nágya az egyik végén ült, „Művelődés úr” és Malenkov között. Mikojan a másik végén foglalt helyet köztem és Molotov között. Montand és én tehát Molotovval, Hruscsovval, Bulganyinnal és Malenkovval néztünk szembe.
Nem mondanám, hogy az első öt perc rendkívül oldott volt. Mikojan beszélt elsőként. Nágya fordított. Az asztal körül mindenki egyetértett abban, hogy nagyon szép szónoklat volt. Montand megköszönte, én mosolyogtam. Szó esett a zord éghajlatról, amelynek meg kellett lepnie bennünket, mivel oly mérsékelt vidékekről jöttünk… A borscsnál tartottunk, Mikojan az est első pohárköszöntőjét mondta. Azt hiszem, a népek közötti barátságnak szólt. Vagy a világbékének. Mindenesetre tény, hogy minden e pohárköszöntő után kezdődött.
Megkezdődött, és három órán át tartott. Három órán át, ami alatt csak a Hruscsov hangját, a Montand-ét, az enyémet és főleg a Nágyáét lehetett hallani, aki rendületlen gyorsasággal egyszerre fordította azt, amit Hruscsov mondott és azt, amit mi mondtunk. A másik négy határozottan néma maradt. Néha helyeseltek Hruscsovnak, néha nevettek a tréfáján vagy a miénken. Nem volt sok.
Hruscsov robbantotta ki a vitát:
– Nos, nem volt könnyű eljönniük hozzánk?
– Mostanában nem valami könnyű eljönni magukhoz, Hruscsov úr!
– A fasiszták nyomása miatt?
– Nem, amiatt, ami Budapesten történt, Hruscsov úr… A fasisztákat inkább örömmel töltötte el, ami Budapesten történt… De hagyjuk a fasisztákat…
És a többiekről beszéltünk nekik. Mindazokról, akiknek a létezéséről nem látszottak tudomást venni. És először is magunkról beszéltünk. Ebben tettek nekem nagy szolgálatot a szép ruháim és a csecsebecséim. Megpróbáltuk magunkat becsületesen meghatározni. Megmagyarázni nekik, hogy azok a rokonszenv-megnyilvánulások, amelyeket gyakran tanúsítottunk a kommunista állásfoglalások iránt, amikor helyeseknek láttuk őket, a szívünkből fakadtak, és semmilyen személyes érdek nem mozgatta őket. A nagyon drága szép kosztümömet és a szép ékszereimet – mondtam a bársonyruhámat tapogatva, a briliáns karkötőmre és a pasztell nercprémemre mutatva – egy tőkés országban keresett pénzből vettem. Montand folytatta, leírva a szép auteuili házát, annak a munkának a gyümölcsét, amelyet szabadon végez. Hangsúlyozta, hogy egyedüli ura választásainak. Ami azt jelentette, hogy ami minket illet, valóban nem panaszkodhatunk a tőkés rendszerre, de ebből még nem következtethetünk arra, hogy mindenkinek tökéletesen megfelel. Érzelmes emberek vagyunk, nem politikai ügyeskedők. És mert érzelmes emberek vagyunk, a budapesti utcákon lövöldöző Vörös Hadseregről szóló képek minket döbbentettek meg először. Minket és sok mindenkit, akik nem fasiszták, és akik nagyon nehezen értették meg az elutazásunkat, amelyet egyébként szívesen elhalasztottunk volna. Mint ahogyan ők is elhalasztották a saját művészeik utazásait. „Nem, most nem volt könnyű eljönni magukhoz, Hruscsov úr.”
Nágya majdnem ugyanakkorra fordította le ezeket a dolgokat, mint ahogyan megfogalmaztuk őket. Befejezhette volna a mondatainkat. Erre a beszélgetésre köztünk is sor került, nem is egyszer.
Akkor Hruscsov meg akarta magyarázni nekünk a dolgokat. És Hruscsov újból megtartotta a neki „tulajdonított” beszámolót. Természetesen vissza kellett menni Sztálinig, hogy meg lehessen érteni a szocialista köztársaságok helyzetét, köztük Magyarországét. Elmagyarázta Rákosit, a sztálinistát és az ő sztálinista hibáit. Majd Lengyelországról beszélt, és elmondta, hogy Sztálin hogyan likvidálta teljesen a lengyel kommunista pártot és egyes Moszkvába emigrált spanyolokat. Utánozta Beriját. Beszélt a táborokról – az asztalt verve skandálta, hogy „tizenhatmillió halott” -, és arról is, hogy a szovjet zsidókat egy olyan államba akarták deportálni, ahol koncentrálták volna őket. Újra átélte gyermek- és serdülőkorát. Én Hruscsovot néztem, és sokat néztem Molotovot, aki senkit nem nézett. És a szememből ezt a kérdést lehetett kiolvasni: „És maga mit tett ez idő alatt?” Hruscsov válaszolt rá, mielőtt föltettem volna neki: „Nagyon jól látom, hogy mire gondol – mondta, rám szegezve ujját az asztal fölött. – Azt gondolja: maga mit tett ez idő alatt? Semmit nem tehettem, mert bármit tettem volna Sztálin ellen, a szocializmus ellen tettem volna.”
Ekkor mondta Mikojan az est második pohárköszöntőjét Hruscsov elvtárs tiszteletére, akinek volt bátorsága, hogy megmondja az igazat a világnak,a szocializmus javára. Za vasé zdarovje!
Ez valószínűleg igaz volt, de biztos volt-e Hruscsov úr abban, hogy jót tett a szocializmusnak, amikor Budapestre küldte a Vörös Hadsereget?
– Igen – válaszolta Hruscsov -, megmentjük a szocializmust az ellenforradalomtól.
– De – mondta Montand – valaha Titót is ellenforradalmárnak és árulónak tartották.
– A múlt tévedése – válaszolta Hruscsov.
– A jelenben tehát nem történhet tévedés?
– Hadseregünk azért van Budapesten, mert a magyarok segítséget kértek tőlünk.
– A nép?
– Igen, a nép, amely azt akarja, hogy megvédjék a magyar fasisztáktól és az imperializmus ügynökeitől.
– Nem inkább arról van szó, Hruscsov úr, hogy a nép hitte felhatalmazva magát arra, hogy több szabadságot követeljen abban az új szocializmusban, amit megígért neki, és hogy nem értették meg?
– Maguk nem érthetik ezt – felelte mosolyogva.
– Akkor sokan nem értjük!
És elmeséltük neki 1956 novemberének Párizsát. Nem a saját nyomorúságainkat, nem az Olympia kommandóját, nem a Modiglianit. Hanem a kommunista párt egyes aktivistáinak zavarát, akik mégiscsak beverették a képüket vagy inzultáltatták magukat, hogy megvédjék őket. A békemozgalom szétesését, aminek következtében régi útitársak ezreit vesztették el a világon. Egy hét alatt megszűntek pusztán 1917 hősei és Sztálingrád győztesei lenni. Egyesek szemében tankosokká is váltak egy gyarmaton. Azoknak a szemében, akik nagyon nehezen találták igazolhatóaknak azokat a cselekedeteket, amelyeket el szoktak ítélni, amikor másutt követték el őket. Éppen azért, mert jó útitársak voltak.
Nágya fordított. Hangsúlyozás nélkül.
És esküszöm, hogy figyelmesen hallgattak minket. Nagyon nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy a világ legnagyobb kommunista pártját képviselő emberek szemébe mondhattuk azt, amit francia kommunista aktivistáknak próbáltunk elmondani, akik azt válaszolták: „Nem akarok a szoyjetellenesség bűnébe esni.” Egészségesebb volt ezt a bűnt közvetlenül a Szovjetunió Legfelső Tanácsával szemben elkövetni.
Annak alapján, ahogyan hallgattak minket, két dologra gondolhattunk, mégpedig két ellentétes dologra.
Vagy mi tájékoztatjuk őket, és a tekintetük erre látszott utalni. Ami azt jelentette, hogy a hivatalos informátoraik elmulasztották ezt megtenni. És ez súlyos dolog volt. Vinogradov úr például nagyon jól tudta, hogy némi különbséget kell tenni Jean-Paul Sartre állásfoglalásai és azoknak a kis reakciósoknak a cselekedetei között, akik Párizsban, a Grenelle utcában beszennyezték nagykövetségének falait. És ha Vinogradov úr nem tudatta Moszkvával, hogy Párizsban mit írnak a nem szovjetellenes beállítottságú lapokban, vagy mit mondanak azokban a körökben és szalonokban, ahol gyakran megfordult, azt gondolhattuk, hogy Vinogradov úr nem végezte el a munkáját. Ezt nehéz volt elhinni. Főleg ha arra a sok Vinogradov úrra gondoltunk, akik ebben az esetben az egész világ összes fővárosában szintén nem végezték el a munkájukat.
Pedig amikor kimondtuk néhány ember nevét, akiket a tehetségükért, a becsületességükért és a közismert antifasizmusukért ünnepeltek a Szovjetunióban, meglepettnek látszottak. Megbeszélték egymással. Gérard Philippe, Vercors is, Claude Roy is, Roger Vaillant is, mindezek az emberek a beavatkozás ellen nyilatkoztak. Nem jelentettük föl, amikor megemlítettük őket. Üzeneteket adtunk át, amelyek, úgy látszott, elvesztek a diplomáciai bőröndökben. Miért akarták elhitetni, hogy csak a fasiszták nyilatkoztak meg, és hogy az emberiség többi része helyeselt nekik? Figyelmesen hallgattak minket.
Vagy maradt a másik föltevés. Mindezt tudták, és teljesen mindegy volt nekik. Egy több mint kétszázmillió szovjet állampolgárból álló országot kellett működtetniük. Ez sok munkát adott. A nyugati világ szimpatizánsainak csalódása és egyes kelet-európai társaik kétségbeesése hidegen hagyta őket. És talán nem merték nekünk elmondani azt a mondatot, amelyet megérdemeltünk: „Maguk pedig, baloldali értelmiségiek, csak kellemetlenségeket okoznak nekünk.” Ezt a mondatot már hallottuk Párizsban, mindig ez zárta le a kommunista párt embereivel folytatott vitákat. Általában hozzátették: „Megtették velünk az út egy részét, de megleszünk maguk nélkül.”
Nem, ezt a mondatot Hruscsov nem mondta nekünk, és Nágyának nem kellett lefordítania. Ezzel szemben le kellett fordítania a Montand-ét. Azt szögezte le, hogy az idejövetele semmiképpen sem jelentett kezességvállalást, még ha ezt a benyomást kelthette is. Hruscsov mosolygott, és megköszönte az őszinteségét. Tanúnak hívta társait, hogy mennyire csodálja ezt az erényt, mert manapság csak ez ér valamit, sok szpaszibát és pravdát hallottunk.
Mikojan megragadta az alkalmat, hogy harmadik pohárköszöntőt mondjon (kis poharak voltak, és azt hiszem, sok vizet ittunk). Most az Yves Montand papájára, mamájára, fivérére és nővérére. Ismerte a történetét ennek az olasz családnak, amelyet elűzött a fasizmus, és amely Franciaországba emigrált a zenerajongók legnagyobb örömére, akik Yves Montand érdemes művészben, a francia énkesben megtalálták két latin kultúra tökéletes elegyét; e kultúrák olyan országokól jöttek, amelyek mindig barátai voltak a Szovjetuniónak…
Nágya fordított, mindenki tapsolt, mindenki mosolygott. Kivéve Molotovot.
Két és fél órán át nagyon kemény dolgok hangzottak el az asztal körül. Az utolsó pohárköszöntő után mindenki elhallgatott.
Ekkor hallottuk meg „Művelődés úr” hangját. Erről az emberről meg teljesen megfeledkeztünk. (…)
Énhozzám fordult. Azt akarta megtudni, hogy vannak-e fílmezési terveim. Ez helyénvaló kérdés volt egy művelődési miniszter részéről.
Ekkor Hruscsov azt mondta: valahol azt olvasta, hogy fölajánlották nekem, játsszam el Bovaryné szerepét egy francia-szovjet koprodukcióban. Azt mondtam neki, hogy valóban, néhány hónappal ezelőtt kaptam egy ilyen ajánlatot, de köszönettel elutasítottam. Véleményem szerint a koprodukcióknak csak akkor van létjogosultságuk, ha olyan történeteket mesélnek el, amelyekben különböző nemzetiségű hősök szerepelnek. Én mint Emma Bovary nem lehettem volna egy orosz Bovary doktor felesége. A Bovarynéban mindennek franciának kell lennie, még a teheneknek is, tettem hozzá finoman – ami nevetésre fakasztotta a hallgatóságomat, kivéve a férjemet, aki udvariasan mosolygott. Ő már ismerte a koprodukciókkal kapcsolatos magánszámomat. „Művelődés úr” lehorgasztotta fejét, várt egy darabig, és fölsóhajtott: „Ó, Bovaryné… Balzac!”
Nágyára néztem. Vörös volt. A szemei kérleltek: „Ne mondj semmit, nem mondj semmit, ne mondj semmit.” Azt hiszem, ebben a pillanatban jobban félt, mint amikor azokat a veszélyes szavakat fordította, amelyek az imént hangzottak el. Ő, Nágya, aki oldalakat tudott fejből Stendhaltól, Victor Hugótól, éppenséggel Balzactól és mellékesen Flaubert-től, kellemetlen tanúvá vált. A többiek közül, furcsa módon, csak Molotov látszott reagálni. Jó ideig figyelmesen szemlélte művelődési miniszterét, majd, először, igazán megnézett.
De, ha már irodalomról beszélgettünk, Montand és én megkérdeztük, hogy A Thibault család miért nem jelent meg soha oroszul. Nem ismerték. Tájékozódni fognak. Nágya cirill betűkkel lebetűzte Martin du Gard nevét „Művelődés úrnak”, aki följegyezte.
Késő volt. Most édességek voltak az asztalon. Képtelen vagyok fölidézni, hogy milyen fogások követték egymást a borscs és a cukorba mártott kis cseresznyék, a fahéjas marcipánok között. Hruscsov fölállt, és pohárköszöntőt mondott. Pohárköszöntőt a nézetkülönbségeinkre, amelyek bizonyára elhalványulnak majd, és arra az örömre is, amelyet afölött érzett, hogy ezeket a nézetkülönbségeket – helyesen – nem egy tanácskozóteremben vagy hivatalos megbízottak útján szembesítettük egymással. Cselovekok voltunk, és ezt köszöni. Szívélyes volt, mint Jean Renoir, huncut, mint Popov, a bohóc.
Majd Montand állt föl. Elnézést kért, nem ért nagyon a pohárköszöntőkhöz. Csak azt szeretné megköszönni, hogy lehetővé tették neki és a feleségének, hogy olyan dolgokat mondjanak el itt, amelyek, ha másutt hangzottak volna el, rossz ügyeket szolgálhattak volna. Eljött a Szovjetunióba, ami nem volt könnyű, ahogyan a vacsora elején mondta. Most már biztos benne: jól tette, hogy eljött, ha másért nem, azért a kiváltságért, hogy kiönthette szívét. Köszöni, hogy lehetővé tették ezt, amikor meghívtak minket egy ilyen kevéssé protokolláris megbeszélésre. Hruscsov úr érvei nem győzték meg teljesen. Reméli, hogy a mieinkből megtudtak valamit. Köszöni, hogy eljöttek meghallgatni, hogyan énekel, és emeli poharát a népre és a szovjet közönségre. „Za vasé zdarovje!’
Minden vendég tapsolt.
Mikojan felém nyújtott egy kis pohár örmény konyakot, és megkért, hogy mondjam el a pohárköszöntőmet.
Fölálltam, elmondtam, hogy a férjem helyettem is beszélt, és megelégszem azzal, hogy a „pravdára” emeljem poharamat, nem a Pravda című lapra, hanem magára a pravdára. Ez rettenetesen megnevettette őket.
Ittunk az igazságra. Elváltunk, majdnem hajnali négy óra volt.

Forrás: Simone Signoret: Már a nosztalgia sem a régi. Máshonnan Beszélő, 1986, 6. szám, p. 118-123. In: In memoriam Nagy Imre. Emlékezés egy miniszterelnökre. Szabad Tér Kiadó, 1969. Szerkesztette Tóbiás Áron.

1. Skandikamera:
   2018. október 18. 07:38

   Hruscsovéknek kapóra jött az illusztris vendégek – mai szóhasználattal élve „hasznos idióták” – naivitása. Akármi elhangozhatott a zárt körben tartott szupén, abból csak Szovjetunió és a szovjet politika dicsérete kerülhetett – és került is – nyilvánosságra.

   „Azon az estén (a Bolsojban) valamilyen szökőkutas darabot adtak – elfelejtettem, hogy milyen szökőkútról volt szó.”

   Erről az 1970-ben disszidált Bolsoj balerina, Natalia Makarova jut eszembe, akit magunk közt a „bahcsiszeráji szökőtyúkként” emlegettünk.