Mikor a párisi gyorsvonat a bukaresti pályaudvarba berobogott, Florescu, a fehérhaju költő, már ott állott a perronon és kutatva nézett, merre felől fog leszállani az ő szépséges felesége és imádott kis leánya, kit a »sacre coeur« nevelőjéből sietve hozatott haza. Hogy is ne? Mikor a kis leány a fejébe vette, hogy áttér a katholikus hitre és apácza lesz. De nem azért volt Katinka erélyes asszony, hogy egy kis leány szeszélyétől olyan hamar megijedjen.
Florika az egész uton duzzogott és a kocsiszakasz egyik sarkába huzódva, a »Szentek életét« olvasta, de amint Bukarestbe értek és öreg apját megpillantotta, egyszerre elfelejtette a kolostort, az apáczákat és a katholikus hitet. Gyorsan leugrott a vonatról és öreg apja nyakába borulva, heves csókok között rebegte: »Papa, kedves papa.«
Észre sem vette az apja mellett álló délczeg huszárőrnagyot, aki most odaugrott a kocsiajtóhoz és bizalmas kézszorítás után Katinkának segédkezett. Florika, a viszontlátás örömében, meg is feledkezett anyjáról és csak vonszolta az apját előre. De a szép asszony utólérte őket.
– Állj meg kis szökevény! – kiálta leányára – és köszöntsd Sándor bátyádat.
Florika hirtelen megfordult és amint megpillantotta a fekete bajuszos, szabályos arczvonásu, elegáns katona mosolygó arczát, mélyen elpirult, de mitsem szólt.
– Rám sem ösmersz már kis hugom? – kérdezte a tiszt barátságosan. – Annyira megvénültem volna azóta?
Pedig dehogy vénült meg; Florika épen azért volt meglepetve, mert nem képzelte Sándort – kire csak homályosan emlékezett – ennyire fiatalnak.
Az őrnagy anyjának unokatestvére volt és többnyire vidéken állomásozott. Mikor Florika még kis leány volt, a fiatal huszártiszt koronként látogatóba jött egy-két napra hozzájuk és ilyenkor elhalmozta a gyermeket nyalánksággal, meg játékszerekkel. Erre jól emlékezett Florika. Később, mikor felcseperedett, mindig ritkábban látta Sándort – bizonyára nagyon távol volt az ezrede -, azután Párisba vitték és ott az apáczák közt sok minden egyébbel együtt a huszárról is megfeledkezett.
Most azonban nehány rövid nap alatt ismét megbarátkozott vele. Az őrnagy ugyanabban a házban tartott szállást a második emeleten, ahol ők laktak az elsőn, de azonkivül még náluk is étkezett; így aztán gyakran látták egymást. Sándor vígkedélyü, szellemes ember volt, szeretett tréfálni és jól állott neki, mikor fiatal leányokkal kötődött.
Florescuné nagyon örült, mikor tapasztalta, hogy az unokafivér olyan szivesen akarja is, tudja is szórakoztatni a kis leányát, aki úgy látszik, nyolcz nap alatt egészen elfelejtette a zárdát, akin a búskomorságnak többé nyomát sem lehetett látni. Keskeny arcza megtelt és rózsás pir ömlött el rajta, mélabús barna őzszeme vidoran nézett a világba; a kaczagó leányban a párisi apáczák nehezen ismertek volna növendékükre. Szép dolog is az 17 évesnek lenni! Mindenre fogékony ilyen korban a leány lelke.
Néhány hétig boldog, megelégedett életet folytatott a Florescu-család. Katinka vitte leányát jobbra-balra, csakhogy feledtesse vele az apácza-életet, csinos fiatal emberek is akadtak fölös számmal, akik tánczoltatták és udvaroltak neki; Florika azonban csakhamar belátta, hogy legjobban akkor szokott mulatni, ha otthon marad, Sándort hallgatja és nagyokat kaczaghat az elbeszélésein. Kaczagása azonban az anyját végre idegessé kezdte tenni és nem egyszer ingerülten szólt rá a leányára:
– Florika, illendőbben is viselhetnéd magadat, nem illik az, annyira nevetni.
Florika elpirult, de a másik perczben már ismét a bohó kis leány volt, aki kergetődzött a fiatal bácsival és mikor ez végül szerencsésen elfogta, csak alig védte magát a rokoni csókok ellen…
Egy ilyen alkalommal azután komolyan megharagudott Katinka. Összeránczolta ives, fekete szemöldeit és erősen megdorgálta a leányát, de az unokafivérét is.
Ez használt. Sándor ettől az időtől fogva kevesebbet tréfált a leánnyal, nem is kergetődztek többé, sőt nem is volt többé oka Florescunénak a dorgálásra, mert az őrnagy nem csókolta meg soha a kis hugát.
Florika ezután gyakran visszavonult szobájába és ott olvasgatott; többé nem a szentek történetét, de apja verseit. Csodálatos bájos versek voltak azok, telve szerelemmel, vággyal, boldogsággal. Florescu akkor irta azokat, mikor a szép Katinkáért epedett, majd házasságuk első éveiben. Sokat beszéltek akkor erről az érdekes házasságról. A költő már 45 éves és nagyhirü ember volt, mikor a ritka szép 16 éves Katinka belészeretett és ezt be is vallotta neki. Eszményiesen szép viszony volt az, igazi költői házasság, egész Románia lelkesedett a szép Katinkáért, kinek szépsége úgy illett a költő fényes tehetségéhez s dicsőségét, mellyel őt nemzete elhalmozta, igazán teljessé tudta tenni. Florescu valósággal bálványozta nejét és szebbnél-szebb dalokban énekelte meg aranyos kis feleségét. E szerelmi dalokat meghatottan olvasta most leánya és néha, mikor e versek befolyása alatt nem birt többé magával, berohant ősz apja dolgozó-szobájába, a nyakába borult és hevesen össze-vissza csókolta. Olyan boldognak érezte magát, maga sem tudta miért? Szerette volna az egész világot magához ölelni, de mivel azt nem tehette, ősz apját csókolta szenvedélyesen.
– Kis leány, kis leány – mondá az öreg szeliden védekezve, de tulboldogan leánya szeretetének nyilvánulása által – elég lesz már, no!
– Papa! – kiáltá Florika – minő gyönyörüek a te verseid, minő gyönyörüek!
– Kis kópé, hát te azokat olvasod?
– Igen, atyám és olyan büszke vagyok reád. De mondd csak, kire gondoltál te, mikor azokat irtad, a mamára?
– Persze a mamára!
– A mama olyan szép, arra lehetett verseket irni! Istenem, ha én reám is csinálnának egyszer verseket! De én nem vagyok szép – tette hozzá szomoruan.
Pedig nem volt igaza, mert bár nem állta ki a versenyt a vakitó szépségű Katinkával, neki is megvolt a maga varázsa. Középtermetü, gyengéd testalkatu gyermek volt, légies alaku, arcza hófehér, a szeme nagy, álmatag, keskeny piros ajka nagyon édesen és kivánatosan tudott mosolyogni és egész lényét beragyogta 17 évének fiatal bűbája.
Üvegházi növény volt, finom, törékeny, mely nem állja ki a viharokat, de óvatos kezek gondozása alatt pompásan virul. Nemcsak az arczvonásait, de apja költői lelkületét és szivét is örökölte Florika, azt a nemes szivet, melynek életszükség volt a szeretet. Mikor a zárdába került, szüleinek dédelgetésétől elesve, teljes szivéből a derék apáczákhoz ragaszkodott. Koronkint egyik vagy másik társnőjét imádta és végre, midőn 17 éves szive ezzel nem érte be többé, vallási rajongásba esett. A miszticzizmus felé hajló lelkére nagy benyomást tett a katholikus hit pompája. Előbb a lourdesi Madonna képezte imádatának tárgyát és órákig eltérdelt volna a fehérruhás, kékszalagos szűz kápolnájában; azután Szent Józsefhez pártolt. Szerelmes lett a szentnek kicsiny ezüstszobrába, mely arról volt nevezetes, hogy vizsgák előtt a növendékek a mögé rejtették azoknak a kérdéseknek a jegyzékét, a melyek nem maradtak meg fejecskéjükben; számtalan miatyánkot mondtak el a szent szobra előtt térdelve és szent József azután másnap a vizsgán segített.
Most, mióta idehaza volt és mindenki dédelgette, nem gondolt többé a szentekre; volt kit szeretnie: itt voltak a szülei. De sajátságos, ennek daczára mégis, amióta nem tréfálhatott többé fesztelenül nagybátyjával, valami ürt érzett a szivében. Miért dobogott olyan hevesen a szive, mikor a lépcsőn bizonyos sarkantyuk pengését meghallotta?
Miért érezte minden vérét szive felé tódulni, ha Sándor a szobába lépett?
Az őrnagy viselete most megváltozott irányában; ha Katinka jelen volt, figyelembe sem vette a kis leányt, de alig távozott a szobából az asszony, vagy ha a vendégei foglalták el, az őrnagy bizalmasan suttogott a kis leánnyal. Ellopta övéből a rózsát és gomblyukába tűzte, vagy mialatt a gombolyagot feladta neki, mit Florika munkakosarából kiejtett, gyengéden megszorította a kezét. Az ilyen apróságokon a kis leány fél éjjel el tudott gondolkodni és gondolatai olyan boldoggá tették..
A bácsi azonban, ha a mama nem látta, egyre bizalmasabb lett és formaszerüen bolondítni kezdte a fiatal leányt. A blazirt katona, aki ismeretes volt kalandjairól, aki minden szép asszonyt megkivánt és nagyon sokat meg is hódított, most beleszeretett egy naiv, ártatlan leányba. Lehet különben, hogy nem is szerelem volt az, csak vágy a tiltott gyümölcs után; érdekes, izgató játék egy tapasztalatlan gyermekszivben felkölteni a szerelmet. A sok szövevényes heves szerelmi viszony után, amit a nagyvilág és félvilág hölgyeivel folytatott, kifáradt szive mintegy megpihent az ártatlan gyermek közelében. Vagy talán csak a változás vonzotta?
Egy délelőtt, mialatt Katinka a divatáruséknál járkált, az őrnagy korábban jött haza és szerelmet vallott Florikának. A fiatal leány dobogó szívvel borult a nyakába és azt hitte, meghal a boldogságtól. A tiszt maga sem hitte, hogy annyira meg lesz hatva, ha ez a bájos gyermek a karjai között lesz.
Elborította csókjaival és mint valami fiatal ábrándos diák, a leggyöngédebb szavakat suttogta fülébe. A szobaleány lépteire Florika ijedten menekült szobájába, ott lerogyott egy karosszékbe és félig magánkivül volt a nagy boldogságtól. Istenem! Istenem! Lehetséges-e? Tehát őt is szeretik! Az a szép délczeg tiszt, aki után minden szem megfordul az utczán! Sándor bácsi szereti őt!
Még mindég Sándor bácsinak nevezte. Alig várta anyja hazaérkeztét, mert hogy a bácsival bevallották egymásnak a nagy szerelmüket, most már nem lehet többé titok a mama előtt és ha a mama megtudja, hogy nem játék a dolog, hanem komoly elhatározás, hogy Sándor őt el fogja venni, amint igérte, akkor ő sem fog haragudni többé. Ezért el fog neki mondani mindent. Ez kötelessége, mert hiszen különben rosz, nagyon rosz leány lenne…
Florescuék délben villásreggeliztek. Katinka e napon kissé elkésve érkezett s alig tette le kalapját, asztalhoz ültek. Florika nagyon izgatott volt az étkezés alatt, alig evett valamit és lopva egyre az őrnagyra nézett, ki minden önuralma daczára gyakran gyöngéden pillantott a leányra és szemeik ilyenkor találkoztak. Florescunénak azonnal feltünt leánya és unokafivérének nem mindennapi viselete és figyelni kezdte őket.
– Miért nem eszel? – kérdé leányától.
– Nem vagyok éhes, mama.
– Beteg vagy?
– Igen, – dadogá a leány, – fejem fáj.
– Villásreggeli után feküdj le azonnal, – mondá Katinka, – és pihend jól ki magadat; minő sápadt vagy!
Midőn felkeltek az asztaltól, Florika követni akarta anyját, hogy megtegye neki bizalmas közléseit, de az asszony ellentmondást nem türő hangon pihenni küldte őt szobájába.
Florika lefeküdt a kerevetre, de nem volt ott nyugta. Felugrott, majd ismét lefeküdt, azután könyvet vett kezébe, de nem értett semmit abból, amit olvasott.
Végre nem állta ki tovább, édes titka nem hagyta őt nyugodni, közölnie kellett azt anyjával. Lábujjhegyen, nehogy felébressze apját, aki ilyenkor aludni szokott, haladt végig a szobák neszfogó szőnyegén, talán az anyja is pihen?… ezért folyton csendesen, nesztelenül haladt, mig anyja hálószobájáig ért, ott habozva állt meg az összehuzott török ajtófüggönyök előtt és nem mert belépni, mert hangokat hallott.
Anyja beszélt. Ideges, remegő hangjából mindjárt megértette, hogy haragszik.
– …Mondtam neked, hogy hagyj békét a leányomnak. Florikát nem adom; …a leányom, szeretem őt, aljasság lenne tőled…
– Ne sértegess… a leányod szent előttem, még gondolatban sem bántottam azt a tiszta gyermeket…
Florika szive megdobbant. Róla beszélnek… Sándor bácsi bizonyára meg fogja kérni kezét.
– Hiszi, aki akarja… ösmerem a te gondolataidat, minden asszonyt megkivánsz, valamennyit akarod…
– Mit akar a mama ezzel mondani? – gondolta az ártatlan leány.
– Valamennyit… – folytatta hevesebben az asszony. – Minden barátnőmet elcsábítottad: Elenát, Máriát, Zoét… de nem szóltam, eltürtem, mert tudtam, úgy is visszatérsz hozzám, én szebb voltam valamennyinél és úgy, mint én, egy se tudott szeretni!
Florika megtántorodott, szörnyü sejtelem kezdett agyában derengeni.
– De neked ez sem volt elég, a barátnőim után most a leányomat akarod, de csak próbáld… próbáld őt szeretni! Már régen észrevettem, miként akarod a szegény gyermek fejét elbolondítani, csak azért, hogy szórakozz, hogy mulass, ez izgatja a kimerült idegeidet…
– Csalódol – viszonzá ingerülten a tiszt – a leányodat szeretem; ha akarod, akár el is veszem feleségül…
Florika megremegett. A borzasztó dolgok után, amit hallott, végre egy édes, édes szó ért füleihez. Annyira reszketett az izgatottságtól, hogy megfogódzott az ajtó drapériájában, nehogy elessék.
– Igy vagyunk? – szisszent fel az asszony, – feleségül vennéd? Oh, te gyalázatos! Előbb kedvese vagy az anyjának, és mikor ráuntál, a leányát akarod! De meggátolom, meggátolom… megvédem a gyermekemet… és nem adlak téged sem… nem adlak!… mert szeretlek… az enyém vagy… őrülten szeretlek… – dadogta magánkivül.
Florika körül forogni kezdett a világ, olyan váratlanul érte ez a borzasztó felfedezés, anyja becstelensége és saját szivének keserve, hogy fejében összezavarodott minden, gyenge lelke nem birta el a csapást. A szoba aranyrámás képei tánczolni kezdtek, azután minden elsötétült körülötte és szédülni kezdett. Görcsösen kapaszkodott a drapéria rojtjaiba, de ereje elhagyta és végig esett a szőnyegen.
A tompa zuhanásra kirohantak anyja és az őrnagy és halálra ijedve, élesztgetni kezdték az alélt leányt, de az nem tért magához.
Csak egy óra mulva az orvos keze közt nyitotta fel végre szemét, de nem ismert meg senkit és érthetetlen szavakat suttogott.

*

Az ágya mellett függött egy kis ezüst szent kép, az előtt imádkozott sürü könyhullás között a boldogtalan asszony sok álmatlan éjszakán.
A gyermek, kinek szivét ő, meg a bűntársa összetörték, betegen feküdt előtte, és sokáig nem tudta az orvos: az igazi életnek menti-e meg, ha megmentheti, vagy a vigasztalan lelki éjszakának?
S a bűnös asszony sokszor elsóhajtotta, amit ilyenkor a kétségbeesés ajkára adhat egy anyának. Százszor kérte az Istent, hogy az ő életét vegye el és hagyja meg a leányáét. Odaigért érette mindent: szépségét, szerelmét, kedvesét, boldogságát és bűnét.
Egy reggel aztán egy kéz nehezedett a vállára.
Férje állt mögötte.
– Elbúcsuzott az éjjel a leányától, Katinka? Sokáig nem fogja őt viszontlátni.
– Mi történt? – kérdezte az asszony, megdöbbenve kelve föl a térdeplőről.
– Az orvossal beszéltem, – felelt Florescu. – A legnagyobb nyugalmat követeli a gyermek számára. Tengeri fürdőre fogom vinni.
– Igy félholtan, mikor senkit meg nem ösmer?
– Engem megösmert. Csak önt nem akarja megösmerni.
– Mondott valamit? – kérdezte az asszony mohón, kétség és reménytől izgatottan.
– A nyakamba borult és arra kért, vigyem innen messze, nagyon messze. Nem volt szabad vele ellenkeznem… megigértem neki. Ha van önben irgalom, ha szerette valamikor a gyermekét, nem fog vele beszélni többé, nem akarja látni őt, addig legalább, mig ő nem kivánja látni önt… ha akarja valaha…
Katinka összefonta mellén a kezét, a feje lecsuklott és csöndes zokogással fordult el a férjétől.

Forrás: Keleti Páris. Bukaresti történetek. Athenaeum, Budapest, 1897

* Muntureanu Hrabovszky Júlia (1858-1946, írói álnevén: Nimen), akit hozzátartozói Zsüli néniként emlegettek, édesanyjáról annak a bácskai Grosschmid családnak a sarja, akinek Márai Sándor is leszármazottja. Az író nagyapja és Hrabovszky Júlia anyja édes testvérek voltak. Márai később kedvesen megörökítette nagynénje alakját az Egy polgár vallomásai c. könyvében. Alakja Márai Sándor életében megkülönböztetett helyet foglalt el: az első eleven író, akit közvetlenül megismert. Zsüli néni, korán megözvegyülvén, írásból tartotta fenn magát: Bejáratos volt a szerkesztőségekbe, az írók nagy része pedig megkülönböztetett reverenciával viszonyult hozzá. Ő volt a „grande dame”, akihez hasonlót keresve sem lehetett találni az első világégés után. Egy ideig Bukarestben élt férjével, Philippe Georges Muntureanu román műépítésszel, bejáratosak voltak a királyi udvarhoz is. „Mozgalmas és nagy” életét „a legegyszerűbb és legbecsületesebb eszközökkel valósította meg. …, fillérekből ragyogott és sleppesen úszott az életen át, … a sors mostohán bánt vele, de sohasem panaszkodott” (Márai). Életében sokan udvaroltak neki, népszerű személyisége volt a polgári társadalomnak. Ami elmúlt. Egy polgárasszony vallomásai címmel jellemző képet festett koráról, élettapasztalatáról. Könyvét Márai Sándornak, „szeretett unokaöccsének” ajánlotta.