Lukács Ferenc Ambrus Kisdengelegről életében se mozdult ki tízszer. Mondjuk, Margitta a legnagyobb város, amelyet életében látott. S elmegy, eljut, meg se áll New Yorkig, hol szinte agyonveri a félelem. Ki gondolt már arra, hogy ez se utolsó emberi tragédia? Kis magyar falukból titkos, rengeteg, idegen csodavárosokba kerülni. Mondják, írják, hogy Amerikában szörnyen sok a megháborodás magyarjaink között. Elveszi az eszüket a meglepetés, a tájékozatlanság, a csoda. Lukács Ferenc Ambrus otthon bíró is lehetett volna, ha a tönkremenés ki nem űzi. Ott künn Amerikában egyszerre csak kijelenti, hogy ő a nagyváradi püspök. És még Lukács Ferenc Ambrusnak szerencséje, hogy ilyen pompás a rögeszméje.

*

Mikor otthon jártam, a falumban, újságolták, hogy a leányok is kimennek Amerikába arról a vidékről, cselédeknek vagy varrni, fiatal, szép, falusi leányok. Vannak, akik kísérő nélkül és egyenesen azért mennek ki, hogy férj után nézzenek. Amerikáról úgy beszélnek az apró falukban, mint Kis-Magyarországról. Nagy-Magyarországból kivándorolnak a férfiak, a házasodható fiatalok. Nem természetes tehát, ha a leányok utánuk vándorolnak?

*

Százezer magyar ember szeretne sürgősen hazajönni Amerikából. Nem tehet értük semmit a szülőhaza, mely után naivan vágyakoznak. Nem tehet értük semmit, mert önmagáért sem tehet. De talán nem is merne tenni, mivel egy kicsit fél tőlük. Az O.M.G.E. egyszer panaszosan fölsikoltott, hogy a parasztban fölébredt a kóborlás ösztöne. Ez a százezer ember legalább még százezer embert elront, ha hazajön. Mert ezek már láttak, tanultak, tudnak. Nem lepne meg bennünket, ha az O.M.G.E. állami erővel akarná megakadályozni a visszavándorlást. Akit vissza lehet tartani a kivándorlástól, azt még meg lehet tartani ember-baromnak. A visszavándoroltak azonban már mindenképpen veszedelmes emberek. Nem fogja az állam megerőltetni magát, hogy azt a százezer visszavágyakozó magyart hazaszállíttassa kedvelt nagyurai nyakára.

*

Fiume felé megy a hajó, s haldoklik a tüdővészes Halkó István Gömörből. Egy napig, ha várna, földbe temetnék, s ő a földet kívánja. Még az[t] se bánná, ha fiumei föld lenne, csak föld lenne. És néhány száz magyar iszonyodva nézi. Ezek utálják a tengert, az ősmagyarok messze lakhattak a tengertől. Micsoda földindulás lehet itt, hogy a szegény magyarok rábízzák magukat az utált tenger nyugtalan hátára. (Esetek Kis-Magyarországból. Budapesti Napló 1907. december 13.)

Folytatjuk