Valahol azt olvastam, hogy egy hegyi tanyán télvíz idején a gazdának meghalt a felesége. Mivel nagy volt a hó, nem tudta leszállítani a faluba, hogy eltemesse. Így tavaszig a csonttá fagyott holttest az istálló előtt rostokolt. Amikor este a gazda kiment az állataihoz, lámpását „felesége” nyitott állkapcsai közé szokta akasztani.
Más: szintén olvasmányaimból tudom, hogy a második világháború idején, pár nappal a német kapituláció után, egy amerikai újságíró Oroszhonba látogatott. Automobilja egy falu határát szelte át, ahol a gyerekek vidáman szánkóztak. Leszállt a kocsiról, hogy csokoládét adjon nekik. Akkor vette észre, hogy az ártatlan kisfiúk csonttá fagyott német katonákon „csicsonkáznak”.
(Megjegyzem, mindkét esetet valós tényként tálalták a szerzők.)
Ehhez képest dajkamese a minap látott természetfilm, melyben a nőstény makákó éjszakára halott kölykével „takarózott”, melytől napok óta nem tudott megválni.
Nos, ennyit az emberi faj sokat hangoztatott értelmi és érzelmi felsőbbrendűségéről.