Erről több alkalommal is meséltél nekem, drága Apám, és mindig hozzátoldottál valamit a történetedhez, akár csak most is…

– De azért valahogy mégis megmaradtam… 1926. június 12-én történt mindez, Baróton, ami azt jelenti, hogy feladatot rótt rám is a Jóisten. Bogdán nagyanyám Bede Márika, a falu központjából lefelé jövet, éppen a házunk felé tartott, amikor egy virágcsokrot szorongató gyermek jött szembe vele. Nagyanyám megkérdezte, hová viszi a virágot, mire a gyermek azt felelte, hogy Antal köszöntésére. Nem tudom, hogy akkor is ilyen nagy búcsús hagyománya volt-e a Szent Antal kilencednek, mint most, de a mi családunkban Szent Antal mindig nagy tiszteletnek örvendett. Nagyanyám még akkor elhatározta, ha fiú leszek, Antika lesz a nevem, s azzal nagy vígan már fordult is be az Egyed utca sarkán lévő Bogdán élet kapuján.
Nálunk nagy jövés-menésben voltak a szomszédok, de amikor eléje tárult a szomorú kép, és a szobában meglátta az élet-halál harcunkat, szótlanul csuklott le egy székre, s nagy imádkozó létére, az ijedtségtől még az sem jutott eszébe, hogy egy fohászt mondjon el értünk. Édesanyám életveszélyben volt, súlyos állapota miatt a baróti kórház egyetlen orvosát, Kádár doktort a házhoz kellett hívni, mert én, abból a kellemes meleg, védelmet nyújtó környezetemből, amelyben addig voltam, sehogy se akartam ebbe a világba kijönni. Akkor csak a háznál történt a szülés, nem létezett szülészet a kórházon belül… Kádár doktor fogóval kellett hogy kihúzzon, s velem együtt édesanyám méhét is kikapta. A hirtelen adódott helyzetben ő is tehetetlen volt, csupán annyit tudott tenni, hogy lefertőtlenítve, de sérülten, valahogy vissza gyömöszölte a helyére a szervet, édesanyám lábait pedig összekötözte, hogy mozdulatlanul feküdhessen egy pár napig. A nagy vérveszteséggel azonban nem számolt, édesanyám magán kívül volt, és rázta a hideg szegényt.
A szomszédok összefutottak, mindenki segíteni akartvalamivel, dörzsölgették a kezét, a talpát, borszeszt szagoltattak vele, de nem remélték, hogy kibírja. Engem, mivel már meg voltam feketedve s reménytelennek bizonyultam, félredobtak a mellékágyra, s lemondtak rólam. Az anya mentése volt a fontos. Éppen akkor lépett a szobába Csonka Aranka néni, a szomszédasszonyunk, s látván a helyzetemet, felkapott, élesztgetni kezdett, rázot,t ütögetett, benyúlt a szájamba, kitakarította a beragadt magzatvizet, addig torkászott, paskolt, amíg életjelt adtam magamról. Azt mondják, nagyon örültek nekem, mikor felsírtam, és hogy édesanyámmal mindketten megmenekültünk. Aranka néni utána még sokáig emlegette: fiam, nekem köszönheted az életedet, s én meg is köszöntem ezt neki, de mindig oda mondtam, hogy lehet, mégis jobban jártam volna, ha akkor otthagy az ágyon… Édesanyámat is megmentette az orvos, de utána még sokat szenvedett, később pedig, 38 éves korában ki kellett vegyék a méhét, s emiatt nem lehetett testvérem.
Abban az évben nagy volt az öröm a Bogdán családokban, mindhárom Bogdán fiúnak fia született, és mindhármat az apjuk nevére keresztelték, s lettek István Antal József. Márika nagyanyám annak is örvendett, hogy édesanyám református lévén, nem erőszakoskodott, hogy engem reformátusnak kereszteljenek, úgyhogy megmaradtam ,,jó katolikusnak”, ahogy eltervezte.
Édesanyám 26 éves volt, amikor engem szült, erős, szívós fiatalasszonyként, hamar kiheverte a nagy vérveszteséget, gyorsan felépült a gyengeségből, és ahogy nőttem egy kicsit, máris beállt az édesapám méteráru üzletébe, segédkezni. Amíg az üzletben volt, engem egy fiatal szolgálócskára bízott, aki mosás közben rácsepegtette a marószóda oldatot a fejemre. A balesetveszély már a járókában megkörnyékezett, a kis libácska így vigyázott rám – azóta se nőtt haj a fejemen, azon a részen…
A szüleim szigorúan neveltek, de nagyon szerettek, és szeretetüket minden apró dologgal kifejezésre juttatták. Három éves lehettem, mikor édesapám megvette nekem a vargyasi bárótól Luxot, a gyönyörű, nagy termetű farkas kutyát, aki olyan volt, mint egy családtag, el nem mozdult mellőlem, és mindenféle játékomban pajtás tudott lenni. Ahogy nőttem, úgy jöttek a gondok az állandóan változó, válságos idők: a román iskola Baróton, majd Brassóban, a sok gazdasági nehézség, melyek meghatározták egész Erdővidék életét. Öt éves voltam, mikor a baleset megtörtént velem, s a következményét, mely annyi lelki fájdalmat okozott nekem, egész életemben viselnem kellett.
Mikor apám árut kapott, mindenki segített a behordásban, s hiába figyelmeztettek, hogy ez nem gyermeknek való munka, nem tudtak leállítani. Térültem, fordultam serénykedtem, épp az egyik ecetszeszes üveggel igyekeztem befelé, amikor az kicsúszott a kezemből, a dugója pedig felpattant a szememre, s a jobb szemem akkor kiégett. Hiába futottak velem az orvoshoz, az összeégett szaruhártyán már nem lehetett segíteni. Nagy szomorúságot okoztam a családnak, de nem volt mit tenni. Pár hónap múlva kívül begyógyult a szemem, de utána már csak a fényt láttam vele. Édesapám többször is elhordozott híres professzorokhoz: „Professzor úr, vegye ki az egyik szememet, csak mentsük meg a fiam látását!”, kérlelte a tudós embert, de az orvos nem fogadta el az áldozatát a szaruhártya átültetéshez. Aztán megszoktam, hogy így kell élnem, az volt a feladatom, hogy ezt a jelt vigyem magammal egész életemben. Félszegnek éreztem magam, később a lányoktól is visszahúzódtam, de a sportban kitűnően megálltam a helyem egy szemmel is. Erdővidéken nem is csúfolkodtak velem a szemem miatt, csak egy pár esetre emlékszem, amikor is a kötelező táncórákon azt tanították, hogyan viselkedjünk, miként kérjünk fel egy kislányt, hogyan tartsuk magunkat a táncban… Én el is indultam egy szép, szőke fürtös zsidó kislány felé, de útközben észrevettem, hogy odasúgja a mellette ülő barátnőjének:
—Ne, jön az a vaksi fiú, hogy felkérjen, nem megyek el vele….
Már a félútnál visszafordultam, s később is hiába erőltettek a szüleim, nem jártam többé a táncórákra. A brassói román iskolában is tyórunak hívtak, s meg kellett szokjam, a gúnynevet, mert ehhez volt kötve a román tanulás, ami, ha nehezen is, de sikerült ebben az idegen környezetben.
Nagyobb diák koromban az volt életem fő álma, hogy testnevelő tanár legyek, ám erről is le kellett mondanom a szemem miatt, mert nem tudtam volna elviselni, hogy a gyerekek is gúnynevet ragasszanak rám. Látod, azért erőltettelek a sportolásra téged. Magamat akartam látni benned, de te nem voltál annyira bátor s kitartó, ahogy azt szerettem volna, te csak olyan kényes félénk voltál, mint az anyád. Ha szánkózni mentünk, mint más fiatal házasok, úgy megijedt a zuhanástól, úgy kezdett ordítozni ereszkedés közben, hogy a szégyen evett meg vele a barátaim előtt. Ami a sportról szólt, az őt ívben kikerülte…
De hol is tartottam?
1940 novemberétől, miután Észak-Erdély visszakerült az anyaországhoz, beírattak a Magyar Királyi Polgári Iskolába Baróton, majd Marosvásárhelyre, a magyar nyelvű kereskedelmi szakközépiskolába kerültem. Innen már az első év után, munkaszolgálatra küldtek bennünket, a görgénysóaknai német repülőtérre, s majd csak Románia kapitulációja után engedtek haza. A háborús nehézségek miatti egy év kimaradás múltán, visszamentem Marosvásárhelyre, másodikba, utána csak magántanulóként tudtam haladni, az érettségiig. Édesapám politikai üldözöttsége miatt nem vettek fel az egyetemre, munkahelyet is csak a földvári téglagyárban kaptam. A munka mellett aztán, lehetőség adódott rá, hogy magánúton beiratkozzak a közgazdasági egyetemre is, de két év után, apám halála s az anyagi nehézségek miatt abba kellett hagynom az egészet. Hazakerültem a baróti vajgyárba, onnan Köpecbányára, tisztviselőnek, és futballoztam a Bányász, csapatában. Akkor került Köpecre a drága Fulvika, nem tudom már pontosan melyik évben, azt sem tudom, hogyan habarodhatott belém, de én is egészen bele voltam betegedve. Amikor a meccsen megláttam a pálya szélén, s mikor a hangját meghallottam, hogy Ánti, szinte minden esetben nyertünk. Úgy mentem a kedves finom hangjára, mint a golyó, de mikor a csapattársaim elmondták apámnak, hogy Antika a meccsek után a román fátával találkázik, apám alig akart szóbaállni velem.
– Mit kellett megérjek, fiam — mondta keserűen mikor hazaértem. De Fulvika, úgy vonzott, úgy csodált engem a fél szememmel is, úgy felnézett rám, mint egy filmszínészre, olyan kedves, olyan szép finom lélek volt, hogy nem tudtam szabadulni tőle. Aztán visszavonultam, mert így kellett, hogy legyen, s ezt ő is megértette. Nem haragudott, elköltözött ki tudja, hová, mert jobb volt így. Tíz év múlva, mikor egy bukaresti delegációm alkalmával valaki a Cișmigiu előtt az utcán utánam kiáltott, hogy Ánti dragă, hát elhagyott az erőm. Ő volt az, Fulvika, már asszonyként, de nagyon elegánsan öltözve, úgy állt előttem mint egy angyal, és mosolygott, én meg szóhoz se tudtam jutni a meglepetéstől, csak álltam a kopott szürke balonkabátomban tehetetlenül. Akkor elmondta, hogy férjhez ment, s nekem is sok szerencsét kívánt.
Aztán 1954-ben elvettem anyádat, aki Barót félelmetes ellenőre volt akkoriban, s kezet tett rám. Szép nő volt Marika is, de olyan erős vezéregyéniség, hogy Baróton mindenki félt tőle. Divatosan járt, mindenki csodálta a rókabundáját, s engem is levett a lábamról a szavalataival, a műveltségével. Nem tudom, miért váltott át akkor a nagy bonviván Barabás Gabi után hozzám, valószínű, bosszúból, mert összevesztek, s hogy megmutassa Gabinak: rövid idő alatt kap magának egy erős sportembert. Hát meg is mutatta, meg is kapott, ahogy akarta, de én jártam rosszul, mert az életemet megette, s az anyámét is. A sok huzavona, veszekedés után aztán egyszer ellenőri állást kapott a Hargitán az ott lévő bányánál, s elköltözött, Barótról. Téged otthagyott Friduskával, s velem, Ildit magával vitte, de kéthetente haza átogatott. Aztán 1963-ban, mi is utána mentünk Csíkszeredába, és átigazoltunk a Hargita Bányavállalathoz. Szegény anyám ott maradt egyedül a nehézségekben.
Az életem mozgalmas lett Csíkszeredában. Naponta ingáztam a környező bányákhoz, Hargitán, Balánbányán, Vaslábon, Lövétén mértem fel a bányászok normáit, de a sportolás is része volt a szabadidőmnek, jártam a gyönyörű tájakat a tájfutókkal, s futballoztam itt is késő öregkoromig. Az elején nehezen szoktam a szószegény hideg Csíkot a jó meleg bőbeszédű Erdővidék után. Itt nehezebben barátkoznak az emberek, de ha egyszer megszerettek, akkor örökre be is fogadtak. Csíkszeredában is örök háborúzás volt a családi életünk, pedig aztán jött Andriska is nagy későre, mennyire vártuk, hogy fiunk szülessen, de már nem bírtunk együtt élni anyáddal. Külön szobában laktunk, külön kasszán voltunk, így intéztük a tartásotokat is, s a válás három gyerekkel is elkerülhetetlen volt. Nehéz idők voltak, még az újságba is kikerültünk, hogy két jó képességű értelmiségi szakember, húsz év után elválik 3 gyerekkel. Egy marosvásárhelyi újságíró jött el hozzánk, az Előrétől, azt hazudta, hogy gyámhatósági vonalon jött, a pártbizottság küldte, mi meg szépen kipanaszolkodtuk magunkat anyáddal, aztán ő egy egész nagy oldalas regényt írt rólunk az újságba, s így címezte, hogy „Mi lesz a gyerekeikkel?!” Nevet nem említett, de úgy is mindenki ránk ismert Baróton. A szocialista erkölcsöt a mi példánkkal akarták erősíteni, hogy ilyen ne forduljon elő máshol. Aztán elmúlt ez is, mint minden csoda mely három napig tart, de szégyelltem a dolgot. Hát ez volt…
Erdővidékre, Barótra mindig is visszavágytam. Míg édesanyám egészséges volt, és fenntartotta a házunkat, nyaranta hazajártunk, segítettünk, és élveztük az otthon melegét, de ahogy legyengült, el kellett adni a házat, őt pedig öreg napjaira Csíkba vittük magunkhoz. A nagy törést mosolyogva tűrte, nem tudom, belül mit érezhetett, mikor a gyönyörű virágoskertje, a tágas szobái után be kellett érje tömbházunkban egy kis szobácskával, de sohasem panaszkodott. Neki mindig úgy volt jó, ahogy éppen adódott, s ahol éppen volt, ott átvette a szolgálatot, segített mindenben. Nem volt könnyű az életem, minthogy az övé sem mellettem, a sok megpróbáltatásban, de így visszapörgetve, szinte megszépül minden, mert nagy örömem telt a gyermekeimben, megérte vállalni értük, a sok nélkülözést.
Egy idő óta gyakran késztetést érzek, hogy ezeket a sorokat vessem papírra s hagyjam rá Mesire. Látod, mindenki röhögte, hogy anyáddal a válás dacára is tartottuk a kapcsolatot, öreg korunkban is elbeszélgettünk, örvendeztünk a sikereiteknek, segítettük egymást, amiben tudtuk. Mikor már nem kellett egy fedél alatt laknunk, rendbe jöttek a dolgaink. Végéhez ér lassan az utam, és jólesik összegezni, hogy a rám bízott feladatokat, ha nem is kifogástalanul, de igyekeztem elvégezni. S ha jöttek a bajok, volt tartalékban az erdővidéki humorból, a vidám mondókákból a tarsolyomban, melyek mindig kihúztak a sárból, fel tudtak vidítani, s tovább lendíteni rajtuk.