Ötvenhat emlékezete, 2018 (4)
Írók, művészek ’56-ja
(ahogyan Bertha Bulcsu lejegyezte)
Csurka István (író):
– Benne voltam az eseményekben, de inkább csak mint figyelő ember. Amikor megalakult a Nemzetőrség, a Kilián laktanyában részt vettem az értekezleten, és én lettem a Nemzetőrség helyi parancsnoka. Ez egy kicsit nagyképűen hangzik, de ez a tény.
– Én írtam alá a nemzetőr-igazolványokat, én osztottam ki a fegyvereket, amiket egyébként nem használtunk. Így aztán rám hárult az a kötelesség is, hogy amikor láttuk az iszonyatos túlerőt, november 4-én és 5-én a diákszálló előtt a Stefánián, végtelen sorokban jöttek a szovjet tankok, eltüntessem a fegyvereket. Hallottuk és tapasztaltuk is, hogy ahol ellenállást gyanítanak, vagy valaki jelenti nekik, hogy fegyver van a házban vagy a diákszállóban, azt az épületet kíméletlenül szétlövik. Ezek a jelentők főleg a diákszállókra és a diákcsoportosulásokra hívták fel a figyelmet akkor. Lányok is laktak a diákszállón. Akkor nekem, mint a fegyverek kiosztójának, kötelességemmé vált, hogy még időben tüntessem is el a fegyvereket. Amikor volt egy kis szünet a tankok vonulásában, akkor egy öl géppisztollyal, golyószóróval átrohantam a túloldalra a széles Stefánián, és behajigáltam ott a központi tisztiház udvarára. Ott jó helyen vannak, gondoltuk. A fegyverek áthordásában egy barátom segített. Így nem lett semmi baja a diákotthon lakóinak, nálunk nem találtak fegyvert.
– Csak később jöttem rá, ha valaki látja a fegyverek átdobálását, később feljelenthetett volna. De nem jelentett fel senki. Nem tudtak semmiről. Ezt akár le is tagadhattam volna… Tudtomon kívül, a forradalom alatt kerültem életveszélybe. Mondtam már, hogy jártuk az utcákat, és mindenütt ott akartam lenni. A harcoknak egy kis szünetében álldogáltunk és szemlélődtünk a Mátyás téren, késő este volt, amikor váratlanul megszólaltak a fegyverek, és még mielőtt hasra vágódhattam volna, a fejem búbja fölött pár centiméterre csapódott be egy sorozat a falba. Rajta is maradt a hajam a vakolaton. Hát ez, ez egy reális mértékű életveszély volt. Ilyen szituációba akkor többször is belekeveredett az ember…
Darvas Iván (színész):
– Nem akartak tőlem semmi olyasmit megtudni, amit eltitkoltam volna. Az én szervezkedésem egyedül történt, senkivel mással nem szövetkeztem, semmiféle olyan momentum nem merült föl, ami nagyobb pressziót igényelt volna. Legelején 48 óra vagy 72 óra hosszat, mai napig sem tudom eldönteni, hogy meddig, nem hagytak aludni. Folyamatosan kihallgattak. Ugyanazok a dolgok mentek még egyszer, még egyszer és még egyszer, amíg az ember el nem veszti az öntudatát. Én elaludtam. Meggyőződésem, hogy ez teljesen független magától a cselekménytől, amiért beviszik az embert. Eleve egy sokkot akarnak előidézni a letartóztatottban, hogy lássa, ez egy komoly hely, ahová került. Tréfálni nem lehet. Váltott emberek, hatan, heten, nyolcan, ők mindig pihenten vallattak. Nem tudom már, szombat éjjeltől hétfő délutánig folyamatosan végig vallattak. Kétszer lettem rosszul, akkor egy vödör vízzel leöntöttek, és amikor magamhoz tértem, folytattuk tovább. Gondolom, hétfő délután lekerültem a zárkámba, és mint aki jól végezte a dolgát, lefeküdtem aludni. Napokat aludtam át. Szerdán vagy csütörtökön ébredtem föl.
– Rettenetes dolog lehet ártatlanul ülni. Ezt az érzést, hála istennek nem ismerem. Amin azok a kommunisták átmentek, akiket ugyancsak bolsevikok csúfoltak, kínoztak meg, ítéltek halálra és akasztottak fel, az förtelmes lehetett. Elképzelni sem tudom ennek a mélységeit, a poklok mélységeit, hogy mi történhet belül egy ilyen emberrel. Ettől engem megkímélt a sors. És ez adott erőt. Ettől az értelmetlen szenvedéstől megkímélt a sors. Volt bennem egyfajta felkészültség, valamelyest vártam, hogy bekövetkezik. Amikor bekövetkezett, lelkileg felkészülve ért. Fizikai hátrányai persze vannak.
Eörsi István (író):
– Én mindenesetre úgy vettem részt az eseményekben, hogy nekem meg kell mentenem a saját becsületemet a sok szégyentől, amit az akkori verseim rám tapasztottak, de meg kell mentenem a kommunizmus becsületét is. Az áruló kommunista szektásokkal szemben, amilyennek Kádárt is tartottam, az igazi kommunizmusnak a becsületét, a marxista és szocialista ideológiát akartam megmenteni. Ami a munkásokat illeti, megfigyelésem szerint és a többéves börtöntapasztalatom alapján, a szocializmust és a kommunizmust nagymértékben elutasították. De nem a tartalmát, csak azt, amit akkoriban szocializmusnak neveztünk.
– Eufóriában éltem, nagy boldogságban, de aggodalomban is. A jobboldali garázdálkodásról szóló hírek aggodalommal töltöttek el. Ott a falamon, amit az előbb megnéztél, látható Lukácsnak a sajtpapírra írott kérése Benke Valériához, hogy adjon nekem munkát a Magyar Rádiónál. Bementem a Parlamentbe, ahol a rádió működött, és együtt voltam ott a forradalom egész vezérkarával. Onnan aztán kijárva, riportokat írogattam, pár verset, amik jöttek a rádióban. Angyal István egyik csoportjánál is jártam, a róluk szóló riportom is elhangzott. Mint egy tébolyult jártam az utcákat, csak egyszer keveredtem harcba. Lőttem is egyet-kettőt, inkább csak szimbolikusan egy tankra, aminek semmiféle hatása nem volt. Jártam a harcok színhelyét, és mint egy teniszmeccsen, néztem, hogy hogyan lőnek egymásra…
Mensáros László (színész):
– Amikor jöttek a tüntetők, s a lakás ablakából hallottam a kiabálást, hogy „le a szovjetekkel”, nem hittem a fülemnek. Mi hermetikusan el voltunk zárva, mert valahogyan minden később jut el Debrecenbe. Téri egy olyan szigetet varázsolt a színházba, hogy mi azt se tudtuk, mi a politika, csak a színháznak éltünk, bent voltunk reggeltől estéiig, és dolgoztunk, rengeteget tájoltunk. Nekünk nem volt Szabad Nép félóránk, nem volt szemináriumunk, semmi az ég világon. Téri ezt tudtunkon kívül elintézte, ilyesmivel nem engedett foglalkozni. Ha valakinek politikai nézeteltérése támadt, azt megvédte, később kiderült, hogy engem is, mert természetesen próbáltak furkálni. A volt párttitkár, aki elől tudtomon kívül eljátszottam a szerepet, viccmesélés miatt följelentett engem. Ezeket Téri mind kivédte. A párttitkár egyszer Simor Erzsit lefasisztakurvázta, amiért Simor Erzsi fölpofozta. Teljes joggal. Le akarták tartóztatni, mert rögtön ügyet csináltak belőle, és azt mondták, hogy a pártot pofozta meg.
– Téri nem engedte Simor Erzsit kidobni, megvédte, és odáig vitte a dolgot, hogy a párttitkárt kellett leváltani… én különben se nagyon foglalkoztam politikával, soha nem voltam újságolvasó. Diákkoromban is, azt hogy mi háborúban élünk, meg visszavonulások vannak, én ezt olyan harmad-ötödkézből hallottam néha. Amikor már régen a határon voltak, akkor hallottam, hogy a németek vonulnak vissza Oroszországból. Szóval mindig elkésve. De megmondom őszintén, nem is érdekelt. Csak ami a családomat érintette, azok a dolgok nagyon megráztak. Édesanyám kitelepítése és hasonlók… Fölösleges, hogy részletezzem, milyen atrocitások érték az embert. Én nem figyeltem oda, hogy mi történik és hogyan történik, nem tudom, hogy mikor vette át a hatalmat a Kommunista Párt és hogyan vette át. Csak akkor érzékeltem, amikor bejött a krach, amikor már az ember nyakán volt a hurok…
– Este még próbáltunk, amikor elindult ez az egész. Hallottuk a lövéseket, amiket az ÁVH-sok adtak le a tüntető tömegre. Három fegyvertelen ember meghalt a tüntetők közül. Téri, úgy emlékszem, éppen Prágában vagy Budapesten volt. A Blum Tamás másnap azt mondta nekem: „Laci, azonnal lépj bele, szervezd meg itt a Forradalmi Bizottmányt, mert félő, hogy olyan emberek kerülnek az élre, akik itt rögtön kihasználják a dolgot. Jó, ha te ott vagy villámhárítónak.” Összehívták a társulati ülést, de addigra már a jobb érzésű emberek között elterjedt, hogy engem kellene megválasztani. Rögtön megválasztottak. Közben a szenvedélyek kezdtek fölkorbácsolódni, határozottan emlékszem, hogy valaki fölállt és azt mondta, Miskolcon már akasztanak, és Debrecenben még semmi sem történik. Zsidózás is volt, és elkezdték követelni az igazgatóság leváltását. Ez volt a forrpontja a dolognak. Téri annyira pártatlan, jóindulatú ember volt, hogy az illetőnek, aki ezt követelte, november 4. után rögtön azt tanácsolta, hogy menjen el Debrecenből, és elintézte, hogy átjusson Békéscsabára. Ez az ember Békéscsabán elkezdte szervezni az MSZMP-t és mindent megúszott. Mindent. Soha többet nem kérdezték tőle, hogy mit csinált korábban Debrecenben. Ezeket a dolgokat nem hoztam szóba sem a rendőrségen, sem a tárgyalásokon…
Forrás: Bertha Bulcsu: Írók, színészek, börtönök. Új Idő Könyvek, 1990. DIA.
Pusztai Péter rajza