Még áldott esték köszönnek reánk,
mert mi adunk most értelmet a szónak,
mint gyermekünknek, mi adunk nevet,
és elbocsátást minden meghalónak,
hogy hagyjon bennünk szép emlékeket.
S amerre járunk, régi ismerősök,
az utcatáblák ránk bólintanak,
a nevek mögött ott laknak a hősök,
s mint unokákat, megszólítanak.
Ránk köszön a sarkon egy-egy verssor,
hol Petőfi Arannyal összefut,
és hazáig kísér Ady barátunk,
és kinyitja nekünk a kertkaput.
Az utcatáblák tisztelt társasága
mint jó utódot, magába fogad,
s amerre járunk, ellát jó tanáccsal,
hogy miként éljük túl a napokat.
Ha reggelenként gondredős az arcunk,
ők összehajtják szétszórt álmainkat,
mint jó szülők a gyűrött lepedőt,
még elsimítják tépett ráncainkat.
És lépteinknek sűrű kopogása
örökös csendjük mindig felveri,
és okos szemük higgadt pillantása
e lét küzdelmét szótlan figyeli…
Mert mi adtunk itt nevet minden térnek,
és otthonunkhoz vezet minden út,
hát találkozzunk ott az utcasarkon,
hol Petőfi Arannyal összefut.