Lakatos István: Ifjúság

Nem vagyunk egyedül. Mint a buvó patak
összeköt valami titkosan, és sosem
szűnő árama bő záporait közös
forrás fényköre ránk veti.

Mélyből felszakadó, kéreg alatti tűz,
mely táplál, növel és mozgat – örök parancs –
mindnyájunkat, akik egykoruak vagyunk,
óh, boldog, komoly ifjuság!

Bár nem társak a tér lapjain: egyikünk
Fokföldön vagy Athén archaikus fokán,
másikunk Budapest hajnali partjain,
vagy túl ősz habokon s tovább –

ez, testvér kötelék, összefon. Ifjuság,
legtisztább hatalom, szörnyeteg ágyunál,
véreb-védte határ aknamezőinél
s falnál százszor erősebb, te:

rólad zúgjon a szél! Nincs diadalmasabb
nálad. Győzni vidulsz, sarkad alá tiporsz
minden vén viperát, mert a jövő te vagy,
félelmes, szelid ifjuság.

Markod rejti a tőrt: tudja Bizánc. Szabad
országot karod óv, dönt meg alávalót;
rend, jog föld kerekén vágyadon áll-bukik,
épít, szegve szabályt, szived.

Ifjúság! fiatal s tenni tudó öreg
ifjúsága, kinek gondolatát, szavát
terror nem töri meg, gyúlj a világ szemén
fénnyé: lássa magát, ki lesz.

---

Határ Győző: A torony

(Pillanatfelvétel)

A Lenin-körúti ház pincéjén kifogyott a kenyér. Márpedig kenyeret szerezni kell, ha a fene fenét eszik is – akárhogy lőnek a körúton, akárhogy pásztázzák a kövezetet a Rákóczi úton, a csordában megrekedt sárga villamos-dögök között. Kenyérnek lenni kell.
Ez a sarok kivált „forgalmas”: az Astoria tetejéről hajnal óta ágyúzzák a Newyork-palota tornyát. Vagy beleszalad az eltévedt golyóba, vagy a leszakadó faldarab üti agyon, akit ilyenkor kivisz a hasa, a tehetetlen dühe – a járókája.
Margit-mama 76 éves. Fürge, mintha tizenhat volna, bátor, mint a Molotov-koktélt hajigáló srácok; de a szíve cserbenhagyja, az izmai nem bírják, a reumája elárulja korát. Nincs más út, csak a pince. Szerencsére még megvannak a világháborúból ittfelejtett pincei faltörések-átjárások, ha nyolc-tiz házzal odébbkecmergünk, egy Nagyatádi Szabó utcai pinceablakon kibújhatunk s onnan majd meglátjuk. A Dohány-utca sarok, az a veszedelmes, de onnan a pék már csak macskaugrás.
Hiszen ha az a hátrakecmergés olyan egyszerű volna! A pinceszintek között méteres, másfélméteres különbség, az ember átmászik és a lába a semmibe kalimpál. Tolják-segítik, aláfeszülnek, Margit-mama kapaszkodik, lehuppan, ki van, mint a liba. A nyolcadik ház, a pinceablaknak nekitámasztott széncsúszda, a lábtámasztó lécek – a Nagyatádi Szabó utca. Hol vagyunk? A Beszkárttal szemközt. Alig lehet ráismerni. Feltépett villamossínek, elgörbült vágány-tömkeleg; szanaszerte gurult vashordók, kihányt gerendák; leszakadt koronapárkányok. Ilyen akadályokon kell átmászni, hogy eljussunk a feltépett macskakövekből rakott barikádig az utca végében s onnan gyors oldalsiklással majd csak átfordulunk és csatlakozunk a sorhoz a pékség előtt.
Jó is, rossz is. A kajla vasakon a néninek olyan artistamutatványt kell véghezvinnie, amit látni se szeretne, mástól se – nem hogy maga csinálja. De a széthányt tartályok, az olajoshordók sora fedezék is, valahonnan, valakik erre is végiglövik a házsort. Billeg a néni, kapaszkodik, fedez; kalimpál a két szatyor. Végigaraszoljuk a járdát, a Dohány utca sarkán kicsattan a napsütés és a napsütésben kicsattan a torony. Amott a pék, előtte a sor. Más pincék, más éhes hasak, más nénik-bácsik – kenyérre várók.
A torony félhivatalosan a Newyork-palota tornya, hivatalosan az Újjáépítés Diadala. A nyavalyás Rákosi-rendszer csudája – mert nem volt rendszer még egy a világon, amely köbméterre ilyen kevés lakást termelt volna s ilyen szánalmasan keveset épített. A párt, mint az újjáépítés motorja, a lankadáson kezdte, a Patyomkin-kulisszák tologatásán folytatta s a végén már az üresjáratra is alig futotta erejéből. Egy évtized alatt tíz Newyork-palotát is felépíthetett volna rendes körülmények között; de hogy a tornyot közvetlenül a forradalom előtti napokban rendbehozta és a pompás kő-ékítmény sudaras-fehéren megint ott ragyogott – már az is csuda számba ment.
Szerették a tornyot a pestiek, szerették az újjáépített Newyork-palotát, csavart-oszlopaiból, atlaszaiból, kávéházának emeletes-aranyos öbléből bizalmat merítettek. S most ezt a tornyot lőtték a buffogó ütegek az Astoria tetejéről.
Szürke arcok bámulták; az öregebbje fásultan, a fiatalja gyűlölettel. Hátatfordítva a pékség bejáratának, hogy a tornyot ne veszítse szem elől, hátrálva haladt a sor. Mindenki a tornyot nézte – hogy fogy-e, marad-e s ha marad, mennyi marad belőle.
Ám a Newyork-palota vadonatúj tornya szilárdul állt. Olykor fel-felporzott s már-már azt hittük, az üres eget látjuk a helyében, ha a porfelhő elül. De nem: ott állt rendületlenül, megújra kibontakozva és csipkéivel harsány-fehéren rárajzolódott az égre. Egy fiatal egyetemistát elöntött a féltékeny düh, átrohant a sarkon a mozi elé és a romkupacra felhágva, mérgében szónokolni kezdett:
– Ez igen! Ez igen! Ez hát a baráti segítség! Az a nagy fene büdös! Az a határtalan szeretet, a proletárnemzetköziség, ez hát! Ezt teszik velünk!
A könnyeit nyelve kiabálta, míg körülötte röpködtek a golyók. Micsoda haszontalan halál lesz, eredj onnan, szerencsétlen, nem jössz vissza mindjárt?!
– Jöjjön onnan! – kajabáltak utána a sorból, kivált az asszonynép, mert majd megszakadt a szíve a szemrevaló szép szál legényért. Az meg, égrevetett képpel, toronyféltő szerelemmel csak mondta-mondta; kiordította tehetetlen keservét, mi meg a sorból hol őt néztük, hogy meddig él, hol a tornyot, hogy meddig áll. Emez élt – amaz állt, éltek-álltak még sokáig.
Hogy mi volt a bűne a toronynak, „lesipuskás” szabharcosok voltak benne avagy csak lehettek volna – nem tudni. A toronynak pusztulnia kellett. Isten tudja, miféle gigászi vasgerendákon ült, bölöm szekrénytartókon lovagolt valahol a tetőemeleti falazatba befogva: a felfekvések kilazultak, kezdett rengeni. A becsapódások egyre sűrűbbé váltak, a feltisztuló porfelhőből még kibukkant a parádés torony, de hol egy fehér kő-golyóbis hiányzott róla, hol egy dísz-obeliszk; egy lövedék megcsorbította ablakos ornamenseit, egy másik a koronapárkányt kezdte ki. Meddig bírja még: órákig? percekig?… Odáig-hátrálvást, meglepetve vettük észre, hogy ránkkerült a sor, megkaptuk a kenyeret, lopakodva, kúszva – indulhattunk haza. A tele kenyeres szatyrokat csak úgy mellékesen lógatva eredtem neki, akkor is csak Margit-mama nógatására, annyira rajtafelejtkeztem bámító szememmel a tornyon.
Az emeleti ablaksornak nekivágódó golyók apró vakolat-lavinákat indítottak-zúdítottak a fiatalemberre, aki fel se vette; ő csak az öklét rázva tovább átkozódott a könnyein keresztül, a sorból pedig egyre haragosabban szólongatták, menne vissza, foglalja el a helyét. Mit is részletezzem, nem mondom el a kalandos hazatakarodást szanaszerte gurult vasdongák, kajlán meredező villamos-sínek között a Nagyatádi Szabó utca felcsikart kövezetén, a hazakeveredést bogár-billegéssel pincéről-pincére a világháborús lyukakon keresztül, a semmibeugró talprahuppanásokat, a felkapaszkodásokat a setét magasba, a vaktába-törtetést ládákon, ágyakon, szenespince-rekeszeken át és a megérkezést a kenyérrel, amelyet Margit-mama máris szeletelt, porciózott, osztott igazságos-fürge 76 évesen, hogy tizenhatéves se tette volna különbül. Mert én a látványnak odakövülve – ottmaradtam s ahogy megrohantak gondolataim, el nem tudtam szakadni tőle, jóllehet messze jártam.
Ha a tiszavirág csak egy napig él, elképzelhető-e, hogy minden percében nem hatvan – de hatvanezer másodperc van? Hogy az ő másodperce még így is „hosszabb” és belső ideje más? S nem ilyen tiszavirág-e az ember, amikor íly ritka-rettentő látványok pillanatfelvételét rögzíti agykérgi retináján: az ő „pillanatában” is nem hatszázezer másodperc zsúfolódik-e össze – nem úgy tolulnak-e egymásra benne a mozdulatlanságig lassított felvételek?
Mit csinál a torony, ha tönkrelövik? Alákalimpál? Visszagörbül? Összerogy, mint a samunadrágja? Kupola módjára beszakad? Ripityára robban és eltorlaszol utcát-teret?
Nem úgy, ha a Newyork-palota daliás, párizsias-elegáns tornya.
Ez volt eddig a legnagyobb porfelhő, amelyet a belövés körülötte felvert. Mindnyájan vártuk – ők a pékség előtti sorban, én már a sarkon, közvetlen közel – hogy újra kicsattanjon fehérségével az ég kékségén és ékszer törékenységével fittyet hányjon az Astoria ütegeinek. Most is ott volt a helyén, most is kicsattant és állt. De nem sokáig.
A lába már tőből hiányzott.
Úgy kezdte meg alászállását – tulajdon függélyes vonalában – mintha sohasem akarna a fenékre érni. Roppant felvonó módjára megsüllyedt és belehüvelyezte magát a palota alsó emelet-üregeibe. Az omlás, a robajlás oly soká tartott, hogy az ember füle szinte berendezkedett rá s az utána támadt irgalmatlan csendben szinte már hiányzott. A falakból felvágó, égig lövellő porfelleg a környező utcákra is ráereszkedett s azt hittük, vezúvi hamuesője sohasem fog végetérni már. Azóta is, mindmáig hallom anyám szólongatását, gyere már fiam, hagyd azt a tornyot, hozd azt a kenyeret. Már az én retinámon halálig úgy marad, megmarad az a torony, visszahozhatatlanul, újjáépíthetetlenül. Az a felvétel, amint félig még lebegve, úszva, de már lába-vesztve elindul, hogy padlókat átalverve, helyet csináljon néhány napos, vadonatúj fehérségének a százados főfalak aknakoporsójában.
Amikor a robajló vakolathullás megállt, a romtömeg utolsót ereszkedett és a porfelleg leülepedett, a torony helyén üresen tátongott az ég; és a szép szál egyetemista is, a romkupac tetején arcára borulva, annak rendje-módja szerint – halott volt.

---

Páskándi Géza: Mert helyettetek…

Mert helyettetek szerettem vagy szégyelltem szeretni
s maradt a körmöm piszkos: kövekről múltat kapartam
helyettetek álmodtam fülledt fabulát priccsen
s vontam nőt magamhoz képzeletemben
és helyettetek gondoltam magamat – jobbnak
terveltem igazi szépet a földön
és helyettetek loptam, csaltam, csakhogy nem öltem
tudván: ha én nem teszem megteszitek ti
helyettem is.

---

Utassy József: Október

Rothadt rózsák a kertben,
deresen, megdermedten,
rothadt rózsák a kertben.

Ősz fű leng, minden kihalt, vén,
te pompázol csak, krizantém,
ősz fű leng, minden kihalt, vén.

Szél ama suhanc-sírokat
ölelgesd, becézd, simogasd,
s csókold, aki ott sírogat!

Mert fakítja forradalmad
fényét, ki hallgatván hallgat,
fakítja forradalmad.

Ünnepek ünnepe: tüntess,
ha kell, hát bitangot büntess,
tüntess, Október, tüntess!

---

Forrás: Megélve és megírva (A Digitális Irodalmi Akadémia 56-os szöveggyűjteménye)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ