– Leánykorában hívták így édesanyámat, amikor a Debiczky féle gyógyszertárban dolgozott – kezdte újabb családi történetét édesapám. Hallgattam, jegyeztem… – Gyógyszereket, kenőcsöket, cseppeket készített Debiczky úr receptje szerint…

…Fölker Friduska szép arcú leány volt, és amikor a vevők megkérdezték, hogy küsasszony, mitől olyan szép az arca, neki azt kellett felelnie (a tulajdonos utasítására), hogy a Debiczky féle szépítő kenőccsel kenem. Akkor aztán rendeltek abból.
Abban az időben minden gyógyszerész a maga saját készítményű gyógyszerét, kenőcsét árulta. Sok mindent tudott készíteni édesanyám, szerette pontosan kimérni az anyagokat, majd a recept szerint összekevergetni. Rengeteg jó kenőcsöt állított össze, természetes anyagokból, mézből, gyógynövényekből, bárányfaggyúból, mákból, minden jó anyagból összehozott valami jobbat. Tudta a gyógyszerek latin nevét is: a köhögés elleni szirupot, amit kakukkvirágból és fenyőszörpből készített, ipekakuánának nevezte. Nem emlékszem már, hogy mire volt jó az íneresztő pópium, (valószínű, izomlazító nyugtató féleség lehetett). Ezt a szert sokszor emlegette, mert akkoriban sokan rendeltek belőle, s benne maradt a fülemben. Olyan nagy szeretettel tudott kavargatni, hogy csodaszernek tartották a gyógyszereit. Debiczky úr annyira megbízott benne, hogy mikor szabadságra, vagy kiküldetésbe, kellett mennie, az egész gyógyszertárát a kezére adta. Szerették a vevők is, mert a szívélyes kiszolgálás mellett, minden kenőcs és pirula nagyszerűen hatott. A kavargató szenvedély aztán asszonykorára is megmaradt, csak akkor már a finom krémes tésztákra tevődött át ez az aktivitás. De hiába volt a nagy siker, a jó jövedelem a gyógyító-szépítő szerek után, ahogy édesapám felesége lett, fel kellett adnia a patikát, Debiczky úr nagy bánatára, s helyette be kellett álljon az apám mellé, a magyarhermányi üzletbe mindenesnek.
A boltban telt az élete, de nem bánta meg a fordulatot, nem sírta vissza a patikát, nem panaszkodott, hogy sokkal nehezebb lett az élete. Nagyon szerette apámat, bármilyen áldozatra képes volt a családért. A patikai munkának vége szakadt ugyan, de a sok jó recept megmaradt, mint hasznos tudnivaló, és később is alkalom nyílt a kavargatásra. Mindenesetre, az üzletet is úgy kezelte, mintha patika lenne. Minden árut osztályozott, és úgy rakta fel külön polcra, hogy látványos, ugyanakkor könnyen hozzáférhető is legyen. A konzerveket, befőtteket, élelmiszereket egyik falra, aszerint, hogy miből rendeltek többet, a festékeket, gyertyákat, gyufát, cigarettát, lámpabelet, edényeket, más használati tárgyakat egy másik falra. Az üzletben mindig tisztaság volt, a polcok ragyogtak.
– Látszik, hogy patikusleány volt a feleséged, Anti – mondták apámnak a kollégák, s ő a dicséretet büszkén nyugtázta.
Hermányban akkor még nem volt óvoda, de a környéken sem létezett ilyesmi. Mondhatnám úgyis, hogy ezt az intézményt akkor, ott Friduska találta fel nekünk, a gazdakör termében, a szövetkezet udvarán, s a boltosi munkája mellett, óvodaszerű gyermekfelvigyázást is vállalt. Nagyanyámmal együtt énekeket és meséket tanított, de étellel is ellátta a gyermekeket, amíg a szülők hazajöttek a mezőről. Ezt persze csak úgy ingyen, hazafias érzelemből csinálta, mert segíteni akart, és megérezte, hogy erre valóban szükség volt azokban az időkben. Én is ott voltam, mert ott is laktam egyúttal.
Friduskát mindenki szerette, mert olyan volt a kisugárzása. Ő maga sokat dolgozott, keveset beszélt, de mindenkit meghallgatott. Éjfélig várta az urát az áruval, megetette, lefektette, kipakolt az inassal, ellátta és bekötötte a lovakat, és csak azután tért nyugovóra, de már hajnali ötkor kelnie kellett. Ha néha előfordult, hogy elaludt, Bede Márika nagyanyám kikiabálta az ágyból. – Kelj fel, Frida fiam, a koldus a hetedik határban jár.
Ilyenkor anyám sose szólt vissza, felkelt, ha fáradt volt is, és beállt a robotba engedelmesen, ellátta a reggeli bajt a gazdaságban, intézte az üzleti ügyeket, helyettesítette apámat, ha el kellett mennie valahová. Visszagondolva a hermányi ,,óvodánkra”, elképzelem, milyen jó óvónéni vált volna belőle, mekkora türelemmel és szeretettel tudott bánni a kisgyermekekkel, s a szülők is milyen hálásak voltak, köszönték a szolgálatot, honorálták, amivel tudták, de akkor nem volt erre még állandó igény, vagy képzés sehol, úgyhogy elmaradt ez is, mint a patikus mesterség, s helyette jött ismét a robot, de az már Baróton, ahol a családi események összezavarták a rokonságot. Nagyapám, Bogdán József mészáros mester halála után nagybátyám, Bogdán Károly elkártyázta a család vagyonát és a katolikus templommal szembeni emeletes családi épületet, amelynek földszintjén a mészárszék volt, emiatt áruba kellett bocsátani. 1930-ban Károly bácsi, új élettársával, Amállal kiszökött Amerikába, otthagyva a családját, két lánygyermekét s a testvéreit a nagy kárban. Elmenetele előtt, aláíratott egy váltót Bede Márika nagyanyámmal, s édesapám, hogy megmentse a család becsületét, magára vállalta az egész terhet. A testvérek pedig, Pista bátyám, aki ügyvédbojtár volt akkor Marosvásárhelyen, és Józsi bátyám, aki állatorvosként tevékenykedett Hunyad megyében, követelték a részüket a házból. Sok időbe telt, mire a házat Berszánnak el tudták adni, hogy mindenki megkapja belőle a részét.
Szegény édesanyám, ezekben a nehéz időkben is ott volt apám mellett. Kölcsönből kölcsönbe mentek, hogy fenn tudják tartani az üzletünket, és rendezni lassacskán a a családi adósságokat is, majd kifizetni a testvéreket. Károly bácsi aztán, Amál feleségével együtt, meggazdagodott Amerikában, hajójegyet is küldött a szüleimnek, de Friduska nem akart kivándorolni. Nem tudott megválni Erdővidéktől, a rokonaitól. Inkább vállalta a nehézségeket, a háború következményeit, a változó világokat, a román rezsimet, s dolgozott szorgalmasan, a mindennapi betévő falatért, szeretteiért, ott, ahol szükség volt rá. Fiatal lányként vészelte át az első világháborút, asszonyként a másodikat, az apám politikai üldözöttségét a kommunista világ kezdetén, amikor még mosogatni se vették fel a vendéglőbe. A legnehezebb időkben, mikor sógora nem jöhetett haza a háború után Németországból, húga Ilonka néném Gyöngyike lányát is hozzánk fogatta, hogy könnyítsen a testvérén, s nekem is testvért teremtsen egy pár évre, mert már nem tudott több gyereket szülni. De feltalálta magát akkor is, mikor elköltöztünk tőle Csíkba, kenyeret sütött a fél falunak, finom krémeseit bevitte az iskolába és eladta a diákoknak, tanároknak, bentlakást csinált a házunkból, kosztosokat fogadott, s mindig olyan anyagiakat teremtett magának, hogy adni tudott nekünk is belőle.
Éveken keresztül nagy türelemmel gondozta, volt tanárnőnket, Ágnes nénit, akit évente pár hónapra elkísért budapesti gyermekeihez. Onnan pedig tele bőröndökkel jött haza, s hozta a sok szép holmit az unokáinak. Csodáltam anyámat, hogy a Jóisten mennyi energiát juttatott neki, mennyi mindenen – háborún, kommunizmuson, családi botrányokon – túl tudott nézni, mosolyogva. Ő csak kavargatott egész életében, szigorúan porciózta a tésztákhoz járó összetevőket, türelemmel csinálta a finomságait mások örömére, és ebben senki se tudta felülmúlni. Mindig kimért mindent, betartotta a mértéket, tudta, mibe mennyi jár. Sohasem panaszkodott, s mindenkihez volt jó szava, ezért szerették olyan sokan az én anyámat.