Körülöttem nem keringenek
sem pulzárok, sem tej- vagy ecetutak.
Nem emelkedem bárányfelhők közé,
amelyek tulajdonképpen terített asztalok.
Rejtett tárnákban, árkokban élek,
akár a veszett, vak denevérek.
Errefelé nem ugrándoznak 
zsibongó, spicces nyulak, mókusok,
nem röpköd’ az archeopteryx
és a többi megkeresztelt őslény.
(Ők az előszavak és a lábjegyzetek,
fekete lyukak, hófehér törpék,
akik apró templomokban élnek.)

Későn születtem. Úgy ötvenévesen.
Nem voltam tizen-, sem huszonéves.
Bennem lihegnek az ágyakhoz kötözött
őrült naprendszerek, az eszelős csillagok,
a vergődő színek. A minimalisták.
Ezért nem keresem a fővárosokat,
csak a rejtett ösvények, a falvak érdekelnek,
a déjà vu hófödte csúcsa.
Ott melegszem, ott rakok tüzet,
ott hintem magamra a tél parazsát.