(Kisregény)

“Sötét az ég, mintha nem is lennének csillagok. Vagy én nem látok semmit? Csak az ismeret­lent érzékelem?” – gondolta János, amint a falu főutcáján baktatott.
– Jó estét – hallotta valaki hangját.
– …stét! – dünnyögte, bár senkit sem ismert. Sohasem járt erre. Véletlenül keveredett ide.
“Véletlenül?” – rémlett fel egy ismerős hang. – “Te akartad. Egész életedben csak erre vágy­tál” – súgta az előbb hallott hang.
– Én akartam? Erre vágytam? – kérdezte hangosan önmagától.
– Keres valamit? – szólt oda egy nő. – Vagy valakit?
– Nem – mordult röviden. – “Mi köze van hozzá, hogy keresek-e valamit vagy valakit. Ilyenek a falusiak? Mindenbe beleütik az orrukat?”

Kanyargó utca. Forgalom szinte semmi. Csal elvétve halad el mellette egy-egy autó. A kormánynál ülők szinte mind kiintegetnek neki, vagy csak bólintanak mosolyogva.
– Hány óra? – állította meg az egyik kertkapuban egy idős néni.
– Hat óra lehet, úgy gondolom.
– Nézze meg a toronyórán!
– Nem látok el odáig.
– Pedig még fiatal… amikor én ilyen fiatal voltam, mint maga most…

János szótlanul ment tovább. Az öregasszony hosszan nézett utána és rosszallóan meg­jegyezte:
– Biztosan városi, csak ők ilyen neveletlenek – hallotta. Szeretett volna visszaszólni, de csak legyintett. Talán megszokja.

Már harmadszor haladt végig ugyanazon az utcán, mégsem bukkant rá a kis házra, pedig milyen jól tájékozódott a nagyvárosokban. Nem csak itthon, de külföldön is.
– Nem Moszkvában vagy, sem Varsóban, de még csak Vilniusban sem – csipogta egy vékony hang valamelyik fakerítés mögül.

Megtorpant. Némán várta a folytatást, de semmi sem mozdult, senki sem szólalt meg a kerítés mögött, csak egy kerékpáros suhant el szinte hangtalanul a kocsiút túlsó szélén. János fel­nézett az égre, meglepetten vette észre a holdat, bár egész eddig természetellenesen sötétnek tűnt neki az este. Lassan a csillagok is feltűntek, amint a hatalmas felhőt elsodorta előlük a szél.
– Ez nem Budapest, hihihi – viháncolt az imént hallott hang, de János hiába nézelődött jobbra-balra, előre-hátra, senkit sem látott, a helyéről azonban nem mozdult. A szomszéd ház ablaka kinyílt és egy idős férfi kihajolt:
– Mit leselkedik? Nem szégyelli magát? – kiáltotta. – Azonnal tűnjön el!
– Mi bajod van vele? – hallatszott az udvarról egy fiatal lány hangja. – Biztosan idegen, és nem tudja, hogy merre menjen tovább. Lehet, hogy nincs is szállása, ugye? – ez az utolsó szó már Jánosnak szólt, de ő nem felelt, lassan hátat fordított és indult visszafelé.
– Látod, csak leselkedett! – mondta a férfi.
– Hogyhogy leselkedett? Még csak rá sem nézett a házakra, hol az utat, hol az eget figyelte – védte a lány.
– Hihihi – viháncolt a vékony csipogó hang tulajdonosa.
– Csend legyen! – támadott rá János. – Ahelyett, hogy segítenél, mindenkit csak kinevetsz, gúnyolódsz. Vigyázz, még elkaplak, és akkor véged lesz.
– Engem elkapsz? Hihihi! – hangzott most a magasból.

János önkéntelenül felemelte a fejét. Most sem látott senkit, de úgy tűnt neki, hogy valaki a tarkójához ért. Megborzolta a haját. Odakapott.
“Csak a szellő” – gondolta.
– No, megtalálsz? … Azt sem tudod, hogy ki vagyok? – majd ismét, csak egy kis szünet után tette hozzá: – Pedig jól ismersz engem… jól… jóóóól – távolodott egyre a hang.
– Mutasd meg magad!
– Azt már nem! Ha látni akarsz… de nem, ezt sem árulom el. Magadnak kell rájönnöd.

Jánost már többen is nézték az ablakokból, ő azonban mit sem törődött ezzel. Még egyszer körülnézett és befordult a legközelebbi kis utcába. A kerítést kereste, az egyszer látott kerítést… csak lépkedett, gépiesen, egy irányba. Hol jobbra, hol balra fordult, megint kijutott a széles, aszfaltos útra, majd megpillantotta maga előtt a templomot. A buszmegállóban álltak néhányan, de még csak rá sem pillantottak, amint tanácstalanul megállt és körülnézett.
– Bocsánat – fékezett le mellette egy motoros – jó irányban megyek…?

János meg sem várta, hogy az érdeklődő befejezze a mondatot.
– Mást kérdezzen, én még csak azt sem tudom, hogy hol vagyok, nem hogy bárkit is útba igazíthassak.

(Folytatjuk)