B. Tomos Hajnal – Átmenet

A fákba beszorult a hallgatás:
az a fajta csend,
mely megszállja
a havazás előtti tájat
és a falusi tisztaszobát,
miután kivitték belőle a holtat.

Az ősz-lélek,
mely éppen szabaddá vált
még kering egy ideig földközelben,
mint kalács lehelete
az ünnepre készülő
család felett.

Egyelőre maradhattam
sorskegyelten,
szavakba szorultan
s kételyekkel verten –
nézem a kertet,
mint éjbe borult eget:
csillagom – aszott téli gyümölcs –
ott billeg,
leszakadni készen.

Jóna Dávid – Átmenet

gyökérszakadt csend
a haldoklás utáni pillanat,
alvadt vértől poshadt a tó,
a félelem, ami nekünk ront,
rajta az idő a békanyál:
egy lebombázott támaszpont

mikor a sötétség szétfolyik,
mikor az Isten éjbe meríti az eget,
az elmúlás lassú és kegyetlen átmenet

matt öregségünk kapaszkodik,
mint fán maradt aszott szilva,
mint száraz virág színtelen szirma

s ha eljön a nap,
hogy már senkinek se kelljen,
mikor szellővé lesz a hajdanvolt szellem,
mikor ruháját levedli magáról az erdő összes bokra,
a tél morzsolja majd szét
apró darabokra