Baczonyi László munkatársamnak (is), akitől a vállalati karácsony alkalmából holland teasüteményt kaptam és egy kávéscsuprot

Olykor nézek egy képet és másra gondolok, nem a képre, bár az alakok, formák, minták, színek egészen más természetű gondolataim „háttérzenéjét” szolgáltatják. Ki ne ismerné a rossz hír és a szemfixáció vé(le)tlen egyidejűségét?… Egy adott szöglet, egy éppen akkor szemlélt tárgy passzív látása [és nem nézése] egybeesik egy váratlan gyászhírrel, vagy a rendelő linóleumszőnyegén a vegyszerfolt örökre összefonódik egy aggasztó diagnózissal — pusztán a szemünk és a fülünk egyidejű, de független működése miatt.

Ültömben dán és holland teasüteményes bádogdobozokat figyelek. Az északi népek angolos, ám mégsem angol, németes, de mégse német utcarészletei a nagykorúsított Andersen-meséskönyvek világába kalauzolnak, (bár jócskán van dickensi, Conan Doyle-i, ibseni, Grimm-testvéri is az ilyen merengésekben…) Meg kolozsvári. Az egyik kritikusom találó meglátása szerint „viktoriánus” szülővárosom, (amelynek ő verseim élénk érzéki fantáziáját tulajdonította) —, nos: Kolozsvár is beugrik. Egy dán folyóparti utcarészletről eszembe jut a Tímár utca a Tűzoltó-torony és az állomásra vezető főút, (avagy a Malomárok- és a Kis-Szamos híd) között, a maga öreges, nem hivalkodó épületeivel, amelyekbe — angolosan — keskeny hidacskákon igyekeznek ki és be a háziak.

Éppen a nyugdíjas korára bővített tolltartóvá előléptetett, hengeres alakú, északi bádogdobozom képeit nézegettem, amikor zsebemben megszólalt a telefon —, nem a régi, gyermekkoromban megszokott, fekete vagy enyvbarna készülék szabályosan szaggatott villanycsengőjével, hanem rohanó létünk egyik metálzenéjével, amely inkább másokra jellemző.

Valami nem egészen rám tartozó közéleti kérdésben kértem volna támpontot — pestiesen szólva: „a miheztartás végett”—, de darázsfészekbe nyúltam, és határozott cáfolat vagy élénk helyeslés helyett, tanácsadóm hosszan és felháborodottan ecsetelte naivitásomat, netán befolyásolhatóságomat, amellyel egyáltalán figyelemre méltattam a dolgot. Mocsárban mos kezet az, aki érdemtelen jelenségekre szentel alázatos figyelmet — szögeztem le én —, (hiszen nekem szabad, tanácsadóktól már durva lenne ez a hasonlat).

És közben nézegettem a konzervatív utcarészletet, és eszembe jutott, hogy az éppen olyan, mint egy liberális ismerősöm szülőházának hátsó bejárata. Aztán a valósághű színezés árnyalataiba más, oda nem tartozó idomokat, formákat, lényeket is beleláttam, feledni próbálva a központosított közélet sátáni hatalmát, amely bizonyos esetekben testvér és testvér közé is éket verhet, még az azonos humor hullámhosszán is.

Munkahelyem pulóveres, kockás inges, ápolt szakállas informatikusaitól vagy másfél-két évtizede megtanultam egy szót: invertálás. Műszaki háttér nélkül, a nálam is kevésbé jártas embereknek azt mondanám, hogy az invertálás az a művelet, amelynek során megfelelő helyre kerül az adatrögzítők munkája, s amely művelet befejeztével a BEvitt információk KIkereshetővé válnak.

Ültem elbambultan a karosszékben, azzal a szórakozottsággal, amelynek gyermekkoromban olykor a kancsal nézés volt a velejárója, de egy ideje már nem figyelmeztetnek, vagy azért, mert leszoktam róla, vagy azért, mert immár megrögzött kancsal lettem, vagy pedig azért, mert egyedül élek.

Nézem viktoriánus dobozaimat közéleti vélekedéseim legfrissebb becsmérlése közepette és után, és eszembe jut a versötlet maga, vagyis, hogy az invertálás nem egyéb, mint egy homokóra megfordítása a jobb és bal halántékom közé kifeszített acéltengely körül.

Budapest, 2011. III. 2.