– Először nagyanyám, Bede Márika biztatására álltam be ministrálni, de utána annyira megszerettem, hogy egy időben el is határoztam, magam is pap leszek – vallotta be egyik estén az apám. – Aki vállalkozott a ministrálásra, annak szépen, példásan kellett viselkednie a mindennapokban is, mert akárki nem állhatott az oltár elé, a pap bácsi mellé segítkezni, azt ki kellett érdemelni, úgyhogy kiváltságosnak éreztem magam, hogy ott lehettem.

…Bogdán nagyanyám is erre volt a legbüszkébb. – Ministrálj ügyesen, Antika fiam, viselkedj szépen – biztatott minden mise előtt, s ahogy elnéztem az arcát a padban ülve, ahogy a kezét összekulcsolta, ahogy az ábrándos tekintetével rám nézett, a jövőmre gondolva, már be is sorolt engem a nagytiszteletű egyházi személyek sorába.

Szerettem a misék kellemes hangulatát, és azt is, hogy látom az egész templomot, és mindenkit, aki ott ül alázatos imádkozó lelkülettel. A liturgiát is betéve tudtam. Pedig akkor még latinul folyt. Gyerekfejjel sokszor arra is gondoltam, hogy ha a pap bácsi beletévesztene valamibe, vagy történne valami vele a mise közben, én magam is tudnám folytatni bárhol. Erre azonban sohasem került sor, mert a pap bácsi, Huszár Ádám esperes úr, aki nagy tiszteletnek örvendett Baróton, aranyszájú papnak hívták, mindig példásan misézett, gyönyörűen prédikált, rengeteg tanulságos történetet mesélt a misék alatt, melyeket évekig a fejemben tartottam. Persze humoros oldala is volt a ministráló szolgálatnak, s olyankor társammal egymásra pillantottunk, és fojtogatott a kacagás a ceremónia közben, de ebből az imádkozók nem vettek észre semmit. Ádi bácsi is , az esperes urat szólítottuk így  mindig, sokszor elmosolyogta magát, aztán ment minden tovább. Nagy Lajos bácsi volt a kántor akkor, és az iskola igazgatója is egyben. Szigorú, következetes embernek tudta mindenki az iskolában, s elég volt, ha élénk tekintetével erősebben rád nézett, már tudtad, hogy valami nem passzol. Közepes termetű, kissé zömök, enyhén pocakos, kopaszodó bácsiként is, nagy fegyelmet tudott tartani az iskolában és mindenütt, ahol csak megjelent. Nem hangoskodott, csak oda nézett, és megszólított, ennyi elég volt, hogy helyreálljon, ami elromlott. A hangját nem is igen hallottuk az iskolában, mert nem kiabált a gyermekekre, ezért volt komikus, mikor Ádi bácsi mély bariton hangú miséjén, az Ő magas és vékonyabb hangját meghallottuk. Fennhagnon kísért, és különleges zetelaki tájszólását az énekelésében is éreztük. Ádi bácsi nem szerette, ahogy énekelt, legalábbis mi ezt éreztük ministrálás közben, de ezt sose mondta előttünk, s szerintem Lajos bácsinak se szólt ezért kritikai szellemben. Magában persze dohogott mise közben is, mire nekünk is muszáj volt kuncogni egy kicsit. Lajos bácsinak volt egy olyan éneklési módja, amit azután, más kántoroknál is megfigyeltem, hogy túlzottan megnyomott egy-egy mássalhangzót s közéje beékelt egy plusz magánhangzót, vagy hosszabban kiszótagolva énekelte a zsoltárt. Mikor rá kellett kezdeni, hogy ,, felséges úristen”, ő megnyújtotta, s olyan kiszótagolva énekelte, hogy az jött ki belőle, hogy ,,fe-le-sé-ges úúristen”. Ezt a népek nem érzékelték, énekelték ők is utána feleségesnek, de Ádi bácsi morgott valami olyasmit a foga közül, hogy: Na, vén bolond, már a Jóistent is megházasítottad, aztán ment tovább a ceremónia, s mi is kuncogtunk egyet. Többször is előfordult, hogy Lajos bácsi túlzottan megnyomott egy-egy szótagot, s ettől más értelmezést is kaphatott a zsoltár szövege. Ádi bácsi mérges szemekkel nézett föl a karzatra, ráhümmögött valamit mise közben, s akkor mi sem álltuk meg kacagás nélkül, de mondom, ebből a hívek semmit sem vettek észre. A másik ének, amelyik mindig megmosolyogtatott, de már vártuk előre az Ádi bácsi hozzászólását , és következett a kuncogás is, az ,,Újuljon meg a lelkünk,” című ének volt, amelynél Lajos bácsi ismét nagyon megnyomva ejtette ki a J hangot, s úgy hangzott hogy újjjuljun meg a lelkünk. Ádi bácsi a foga között mondta halkan, de mi meghallottuk, hogy ujjujújj Lajoskám) és ilyenkor nehéz volt komoly arcot vágni.

Ádi bácsinak nagy szónoki tehetsége mellett jó humorérzéke is volt, de zavarta, hogy a hangmagasságban nem tudtak rezonálni Lajos bácsival. Szép mély zöngésű bariton hangja után Lajos bácsi egy oktávval magasabban válaszolt az éneklésben, s mások is észrevették, hogy sokszor nézett vádlón a karzatra, ám Lajos bácsi ezt nem érzékelte. Énekelt tovább az ő hangszínében, a hívek pedig utána ugyanúgy. Ádi bácsi szép baritonja így kihallatszott a tömegből s nem érvényesült annyira, de Barót katolikus hívei nagyon szerették. Gyönyörű hangját, tartalmas beszédeit, azt, hogy milyen kedves tudott lenni a hívekhez, halála után évtizedekig emlegették. Lajos bácsi is mindenki emlékezetében megmaradt, Ágnes nénivel együtt. Sokszor, nyugdíjba vonulásuk után is, mikor az utcán a sétapálcájával aprókat lépkedve jöttek haza a miséről, ismerősökkel, tanítványokkal találkoztak. Ilyenkor szívesen leálltak egy pár szóra, nem sajnálták az időt, s a kedves beszélgetést senkitől. De akkor már a kántorságot is átvette édesapám barátja, Petres Dénes bácsi, aki szintén kántortanítói minősítésében, kórust is szervezett, s az ünnepek alkalmával szerepeltette a gyermekeket. Betlehemest és Passió játékokat tanított be nekünk, s a misék is más hangnemben folytak, nekünk pedig nem adódott többé alkalom a kuncogásra.