Megkezdődött az utazás
kifele… árny és ragyogás,
ezüst, lila szín s annyi hang —
futó, villanó pillanat
az utazónak, visszajő
medicina, hű kísérő,
engedd a szemet, a fület
beinni még egy keveset
tüntet, jelent és lehetőt,
az olyan furcsán merülőt,
ami szikrázik, huny, lebeg,
minden reggellel kevesebb…
Emberiség s kis szürke föld,
egyszeri, többé nem öröklöd,
oly furcsa, ez volt, és soha
többé! se ház, se tér, se utca!
Hajók, mezők és csillagok
Ittanáriadnak, alul a csont,
fönt zene szól, könyv nyílik szét,
villant törékeny létezést.
Fény suhan át az ablakon,
vágtatnak a percek nagyon,
itt-ott egy hang, egy futó kép,
egy bernáthegyi, kicsi fejét
gyerek emeli, ugrál ő,
léteden győztesen túlnövő.
Ott egy forrás, egy erdősáv,
nem látod többé, jó éjszakát!
Jó hajnalt hát, ti kedvesek,
komor, fenséges nagy hegyek!
És minden múló, illanó
szobor, szerelem, hegyi tó!
Egyre kering, zenéje van
és elsuhan és elsuhan!

Forrás: Költők az árnyékos oldalról