Az a gyanúm, hogy hamarosan meggazdagszom. Legalábbis erre enged következtetni, az egyik magyarországi televízió, az RTL Klub jókora riportja, amelyet Ceaușescu születése napja alkalmából mutattak be. Arról szólt, hogy milyen nagy számban vannak még ma is, akik mindenek fölött tisztelik ezt a már tíz éve csúfosan megholt embert. Fölmerült, hogy egyesek szerint nem is végezték ki. Akit ott golyótépetten láttunk, a hasonmása volt. Sőt: most éppen Kubában van, a visszatérésre készül. Egy híve meg is jegyezte: ha megérkezik végre, akkor „ott folytatjuk, ahol tíz éve abbahagytuk.”
Van ilyen. Azt hiszem, nem tehetünk jobbat, meg kell bocsátanunk ezeknek a szerencsétlen embereknek. Hiszen nyilván nem teljesen normális az, aki például Ceaușescu-könyveket puszilgat könnyezve. Hanem az is kiderült, hogy egy ilyen könyv egyre nagyobb értékű. Mert már nagyon kevés van belőle, viszont sok a gyűjtő. Sose gondoltam volna, hogy hatalmas vagyonra tehetek szert Ceaușescu-kötetekkel.
Történt, hogy egyszer a hetvenes évek közepén az öcsémmel Marosvásárhelyen sétáltunk. Egy könyvesbolt kirakatában megcsodáltuk a Mester piros műbőrbe kötött köteteinek ízlésesen installált tömegét. Az öcsém tréfásan megjegyezte, hogy micsoda aljas ember vagyok én: állandóan szidom ezt a derék pártvezért, de nincs annyi becsület bennem, hogy legalább egy könyvét elolvassam. Azt mondtam erre, hogy igaza van. Bementünk a boltba, kértünk egy magyar nyelvű Ceaușescu- kötetet. A kedves eladónő kicsit csodálkozott. Érdeklődött, hogy mégis melyiket… – Amelyiket ajánlja! Melyikben vannak a leginkább figyelemre méltó gondolatok?
Erre már a többi eladó is megérkezett, hangosan és nagyon komolyan dicsérni kezdték a kiváló köteteket, bizonygatták, hogy bármelyik az épülésemre szolgál. Mindezt úgy mondták, hogy a legtitkosabb ügynök se jelenthette volna föl őket, de a tekintetük ragyogott a gúnytól, attól, hogy végre szabadon játszhatnak. Nyilván nem néztek besúgónak. A kötetet becsomagolták, a papírra azt írták, hogy „Drum bun” – ha jól emlékszem a román helyesírásra. Nagy köszöngetés után még a bolt ajtaját is kinyitották előttünk.
A szállodában levettem a papírt, olvasgattam becsületesen a könyvet. Arra gondoltam, hogy talán nem is kellene hazavinni, hanem jó helye lenne a nachtkaszniban – a világ szerencsésebbik felén minden szállodában ott van az éjjeliszekrény fiókjában egy Biblia. De aztán elvetettem ezt a szentségtörést. Betettem a táskámba, a ruháim tetejére.
A határon aztán különös jelenet játszódott le. A román vámos kinyittatta a csomagtartót, aztán a táskámra mutatott. Széthúztam a zippzárt. Benézett, aztán rám. Soha nem láttam még olyan tekintetet. Megint benézett, aztán megint rám. Rettegés volt abban a nézésben. Megint nézte egy darabig azt a könyvet, aztán megint az arcomba bámult. És egyszer csak nem bírta a tekintetemet. „Drum bun” – azt mondta. És szalutált. Sokáig figyeltem a visszapillantóból. Csak állt és nézett utánunk. Ki tudja, hány órája ment rá, mire földolgozta. Ki lehet ez az ember? Most egy őrülttel találkozott? Esetleg kémmel? Vagy magyarnak álcázott román ügynökkel? Semmi mást nem tehetett, mint hogy jó utat kívánt. Patt.
Attól fogva, ahányszor Erdélyben jártam, vettem egy szép, piros kötetet. Összesen tizenötöt gyűjtöttem össze. Kitűnően működtek a táskák tetején, amikor a kitelepülésre készülő zsidók szomorú kis aranytárgyait hoztam, de akkor is, amikor csak leveleket, kéziratot. Soha, egyetlen vámos nem akadt, aki átvizsgálta volna a kocsit. Ceausescu elvtárs személyes védelme alatt utaztam.
Magyarországon még egy embert ismerek, akinek ilyen gyűjteménye van. Taxisofőr. 1994-ben egy németországi műértő kötetenként 400 márkát ígért nekünk. Azt mondtuk neki, hogy akkor jöjjön vissza, ha ezret ad. Mindenesetre egy barátom elektronikusan őrzött házában rejtettem el a betétkönyveimet. Bár néha azt gondoltam, hülye voltam, hogy akkor nem adtam oda… De mostantól ismét reménykedem. Az ember határtalan.

Forrás: RMSZ, 1999. február 1.