Azt hiszem,  egyetértenek velem abban, hogy kizárólag érzelmi alapú székelyföldi területi autonómiát létrehozni lehetetlen. A gyakorlati, mindennapokban használható autonómia mindenekelőtt értelmi, ha úgy tetszik racionális alapú megközelítést igényel, bármiféle érzelmi megközelítés szimbolikus játék és pótcselekvés marad. Tekintettel arra, hogy a hét végén a Székely Nemzeti Tanács szorgalmazására megint többfelé őrtüzeket és gyertyákat gyújtanak, még ha sokan meg is sértődnek, akkor is el kell mondanom, hogy ez nem más, mint játék a tűzzel és a fellobbanó lángok fénye mellett játék a szavakkal. Igen, játék, mint ahogyan az imádkozás az autonómiáért úgyszintén nem más, mint a csodavárás eszköze, annak bizonyítéka, hogy úgy gondoljuk: az egekből adatik meg mindaz, amit a földön, az olyannyira vágyott autonóm területen képtelenek vagyunk elérni. A tüzeket meggyújtjuk, majd kioltjuk, az imákat elmondjuk, majd elhallgatunk és minden marad a régiben, immár közel három évtizede. Igen, közel harminc esztendő, tekintélyes idő, amelyet eltékozoltunk, ahelyett, hogy az autonómia racionális, ész-érveken álló megközelítésének, kidolgozásának a lehetőségével foglalkoztunk volna. Hol vannak azok a tanulmányok, amelyek leírják, hogy a székelység az élet milyen területén szeretne autonómiát? A közigazgatásban? A gazdaságban? A pénzügyekben? Az oktatásban? A kultúrában? A szociális ellátásban? Az egészségügyben? A településfejlesztésben? A közlekedésben és a hozzátartozó infrastruktúra korszerűsítésében? Az igazságszolgáltatásban? A környezet- és természetvédelemben? A távközlésben, a kommunikációban? És hol vannak azok a tanulmányok, amelyek felmérik, hogy Hargita, Kovászna és Maros megyében az említett területek mindeddig milyen költségvonzatokkal jártak és legfőképpen hol vannak azok a tanulmányok, amelyek azt részletezik, hogy egy autonóm terület megannyi közfeladatának az ellátására honnan teremthetők elő mindazok a pénzügyi források, amelyek pótolhatják a központi költségvetésről, vagy a nagy országos rendszerekről való leszakadást? Hol az a részletes és világos okfejtés, amely kimutatja, hogy a Székelyföldön, területi autonómia nyomán, mennyivel lesz magasabb az életszínvonal, hogyan nőnek a bérek, hogyan csökkennek a szolgáltatások költségei, miként változik meg az itt lakók élete és hogyan növekszik egy ilyen régió versenyképessége az országban, valamint a beruházások nemzetközi piacán? Hol az a felmérés, amely bemutatja azokat a településeket, amelyek öngazdálkodásuknál fogva legalább az autonómia szigeteinek tekinthetők? Mindaz, ami mostanig területi autonómia tekintetében elméleti síkon megszületett, lényegében nem más, mint néhány jogi kísérlet annak leírására, hogy a döntéshozás tekintetében, formailag, hogyan működhetne egy központosított szándékú autonóm terület, hogyha a bukaresti parlament ebbe beleegyezik, és ez édeskevés. Mint ahogyan annak elemzése is megérne jó néhány oldalt, hogy a kettős állampolgárság, tehát a két államhoz kötödés, hogyan egyeztethető össze az autonómiával, vagyis az önrendelkezéssel, az önállósággal. Az autonómia mindenekelőtt értelmi konstrukció és csak akkor valósul meg, ha a várható funkciók, a használt anyagok, a vázolt költségek, a felépítés menetrendje függvényében úgy tervezzük meg, mint egy építész a lakóházát. Az érzelmi megközelítés csupán virágcsokor annak háznak a tetején, amelyet fel sem építettek. Úgy vélem, akkor is tisztában kell lennünk mindezzel, ha a legőszintébb lélekkel állunk vasárnap az őrtüzek mellett.

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű műsora, Vélemény rovat, 2018. október 26.