Nagy Ágnes: Szobájában sehol egy fénykép
Beszélgetés Vénig László nagykárolyi fotóművésszel
A szobában sehol egy fénykép, csupán a kanapé fölött három fametszet, rámában, üveg alatt.
Aztán mégis megpillantok egyet: kislányáról készítette…
Előkerülnek az albumok, képek. Aprók, nagyobbak. Képek mindenütt. Már-már beszélnek…
– Visszaemlékszik-e még aprócska gyermek létére? Akkor is érdekelték a képek?
– Rajzoltam. Festettem Tájakat. És nem szerettem, amikor fényképeztek. Szófogadásból, kötelességből álltam a szüleim mellett, amikor egy-egy családi kép készült.
– Volt-e önben ambíció, vagy csak véletlenül talált rá a fényképezésre?
– Egy belső vágy, valamiféle akarat mindig is hajtott. De kezdetben nagyon sok csalódásom volt, egészen másként jelent meg a színes táj a fényképen. Fekete-fehéren. Valósággal meg kellett tanulnom fekete-fehérben látnom a valóságot. A tájat. Az élőlényt a tájban.
– Hogyan indult?
– Az Előrében a Sötétkamra rovat tematikus pályázatot hirdetett. És én küldtem, Díjat nyertem. Azután az új Életben Marx József világhírű fotóművész szerkesztette rovat felkérésére. és megint díjat nyertem. Küldtem, az Ifjúmunkásnak, az Utunknak. Majd a Romániai Fotóművészek Szövetsége 1962-ben levélben érdeklődött: belépnék- e a tagjaik közé? Tíz képet kértek. Felvettek. Tagsági könyvet is kaptam. Első modellem a kislányom, Marianna volt.
– Miként ihletődik?
– Az ember jön-megy. Néz, lát. Idegenben a másságot. A tájegység emberének jellegzetességeit. Elbeszélgetek. Figyelem a kiválasztott modell mozdulatait, mimikáját. A legmegfelelőbb pillanatban pedig lefényképezem. Ha sikerül. Nem mindenki jó alany. Sokan pózolnak a gép előtt. Az ilyen embereket lehetetlen vagy nagyon nehéz fényképezni. Az egyszerűbb embereket könnyebb. A paraszt ember természetes. Nem pózol.
Egyik díjazott képének története:
– A néni kint ül az utcai kútnál, Bogdándon. Beszélgettem a fotóstársaimmal és a nénivel. Tudta, hogy megörökítjük. Nem izgult. Csak a fejkendője csücskét húzta meg. megszorította, mert laza volt.
– Tudja előre, ha egy képéből művészfotó lesz?
– Tudom. Annyira megválogatom azokat a negatívokat, amiket érdemes kinagyítani. Az első kritikus mindig a szerző.
– A kiállítások mit hoznak a művésznek?
– Jobban örültem annak, hogy kiállították, díjazták a képeimet, mintha egy rakás pénzt adtak volna. Az erkölcsi siker jobb az anyaginál. Az ember akkor fejlődik, ha megmérettetik. Magam is voltam nemzetközi zsűritag, tudom, mekkora figyelmet követel, hogy az ember 3-4 ezer képet átnézzen, kiválasszon 150-et és abból ötöt díjazzon.
– Hogy lehet valaki a Nemzetközi Fotószövetség tagja?
– Ha az illetőnek legalább tíz ország kiállításain jelen voltak a képei. A székhelye különben Bernben van.
– Beszéljen a tárlatairól.
– Nem tudom valamennyit… Idehaza Nagykárolyban, Szatmárnémetiben, Nagyváradon, Félix- fürdőn, Craiován volt egyéni tárlatom. Másokkal Temesváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Herkulesfürdőn, Brassóban, Nagyszebenben, Iasi-ban állítottam ki. Külhonban Szlovákiában, Moldáviában, Bulgáriában, Magyarországon, Németországban, Lengyelországban, Franciaországban, Olaszországban, Pakisztánban, Indiában, Afrikában, az Amerikai Egyesült Államokban, Kínában stb. állították ki képemet.
– Vannak az ön számára igen kedves képei?
– Vannak. Az egyik a Cím nélkül. Rajta ott van a csend, háttérben legelő tehenek, a nap lemenőben, előtérben meg a víz. A vízkarikák. A mozgásban lévők. Fotózás előtt kavicsot dobtam belé. Épp úgy sikerült, ahogy akartam. Valamikor itt volt az Ecsedi láp. Annak egy kiragadott részletét idézi… A víz ezerarcú. Minden napszak másként tükröződik benne. Kedvenc motívumom. Hagyományos fotóművész vagyok…
– Mi a haszna a fotóművészetnek?
– Sokan mennek úgy át az életen, mintha gyorsvonatok lennének egy sötét alagútban. A fotós más szemmel nézi a világot, kiragadja a részt az egészből. Mindig azt kell fényképezni, amin a szem megakad. Hiába jelent meg a színes fotózás, a fekete-fehér nem halt meg. A technika változik, tökéletesedik, de csak azért, hogy mind több témát tudjunk megközelíteni.
Forrás: RMSZ, 1999. február 13.