Babits Mihály fentebb idézett sorai Martin Scorsese legújabb alkotása, a 2016-ban készült Némaság (Silence) című film alatt jártak az eszemben. És mint az igazán fontos művek, később kezdett „dolgozni” bennem, nem hagyott nyugton, ideszegezett a számítógép elé, és arra kért, gondolkodjam róla.
Először azt terveztem, azzal kezdem: bár nem vagyok tájékozott a hit ügyeiben, nem vagyok gyakorló hívő, stb.… De aztán az ötlött fel bennem: merő képtelenség, amit írok. Úgy hangzik, mintha nem végeztem volna el egy iskolát, nem lenne ilyen „szakom”… Pedig hát… ezt nem tanítják sehol, és habár intézményei vannak, biztosítékai biztosan nincsenek a hitnek. Nem tanítható – még csak nem is választható. Egyszer talán megtalálom a jó szót, amivel leírható. Bár igazából nem hiszem. Pedig talán ennek az egy szónak a megtalálása lenne a legfontosabb.

Az eredetileg papnak készülő rendező is bizonyos értelemben erre tesz kísérletet a Némaságban. Nem az első ilyen jellegű vállalkozása hosszú, sokoldalú és töretlenül sikeres pályája során. Korai filmjének, az Aljas utcáknak (Mean streets, 1973) főhőse a templom csendjében pihen meg, mielőtt beszívná újra a modern Babilon füstös bárjaival, szemérmetlen húsvásárával, földre rogyó, lerevolverezett haverjaival, és gyereklelkű barátjával, akit nem tud megmenteni. A taxisofőr (Taxi driver, 1976) kultikus jelenetében vérrel próbálja a címszereplő megváltani világ gyalázatát….Ennél is egyértelműbben és provokatívabban vall a rendező a vallással való kapcsolatáról a Krisztus utolsó megkísértése című filmjében (The Last Temptation Of Christ, 1988), amelynek merész – és sokak számára elfogadhatatlan – Jézus-ábrázolásában már ott sejlik a kérdés, amelyet a Némaság több mint 2 órán át jár körbe..
Mi is ez a kérdés… Annál bizonyosan több, mint amit a Kazantszakisz-regényből készült Krisztus utolsó megkísértésének elején idéz a rendező – szellem és lélek örök konfliktusa. Nekem inkább a szellem önmagán belüli csatájának tűnik a film, egyébként leginkább a közepétől, amikor Rodrigues atyát elfogják.

De érdemes a film keletkezéstörténetéről is egy-két szót ejteni. Alapját igen nagy sikert arató japán regény adta, melynek szerzője a keresztény Endó Súszaku volt. A mű a 17. századba kalauzol el minket, a keresztény hittérítésnek egy kevésbé ismert területére, Japánba, ahol a kereszténység végül nem tudta erőteljesen megvetni a lábát. Ennek fő oka az volt, hogy a Xavéri Szent Ferenccel az élen érkező első misszionáriusok kedvező fogadtatását (1549) a XVI. század végén a keresztényellenes rendeletek kibocsátása követi, és kegyetlen üldöztetés indul el, amelynek sok ezren esnek áldozatul, rettenetes kínhalált halva – köztük számos „padre’ (atya). Valahol ezen a ponton kezdődik a mű története.
Scorsese évtizedekig tervezte, hogy megszerzi a szükséges jogokat, és megfilmesíti. Miközben művei az amerikai alvilág szennyét vagy a pénzvilág hedonista haláltáncát járták körbe, egy percre sem tévesztette szem elől ezt az álmát: nem akarta és nem is volt képes elengedni. Készült rá, és egy interjúban elárulta, hogy utolsó nagyobb filmes sikere után összehajolt a munkatársaival, és azt súgta nekik a beállt csöndben: „Akkor most a »Némaság«”…
És nekiállt. A megfilmesítés jogának megszerzése után egymást váltották a színészek, míg rátalált a Rodrigues atyát alakító Andrew Garfieldre, a Francisco atyát megszemélyesítő Adam Driverre, valamit felkérte Liam Neesont Cristóvao atya megformálására. Aki megnézi a filmet, megint megcsodálhatja Scorsese hibátlan castingját. Mert persze a japán szereplők talán kevésbé ismerősen csengő nevei mögött (Josuke Kubozuka, Yoshi Oida) is remek művészek rejlenek. Függetlenül attól, hogy az abszolút főszereplő Andew Garfield, és az ő lelki tusáját követi nyomon a filmeposz. Az autentikusság kedvéért a főszereplő rengeteg fogyott, aszkétikus külsejében ugyan ki ismerne rá arra színészre, aki a Pókembert is megformálta?
A forgatás egyébként az egész stábot próbára tette fizikailag, volt, amikor a rendezőt úgy vitte fel valaki a vállán a különös, vad – és gyönyörű – helyszínekre. A magam részéről azt gondolom, nagyon is megérte a vesződést mindaz, ami a közös erőfeszítés gyümölcseként megszületett.
Adva van a XVII. századi Japán ködbe vesző, izolált társadalma – amelyben a hit lobogó lelkesedésével próbál utat törni két fiatal jezsuita atya, hogy megtalálják mesterüket, akiről egyszerűen nem hiszik el, amit a szóbeszéd mond: miszerint hitét megtagadva „eljapánosodva” él. Amint lelépnek a csónakról japán földre, mintha elfelejtene számukra sütni a nap. Barlangok, pincék sötét homályában botorkálnak a keresztény lakosok, s a vallásuk szentségeit végre elhozó padrék is. Fényre jönni- értsd kibújni a rejtekhelyről, egyre soványodó testüket néhány percre megfürdetni a napmelegben- életveszélyes felelőtlenség. Ugyanakkor naivitás is ez az óvatoskodás. A mindenható inkvizítor – mondjuk így – vérprofi. Pontosan tudja, hogy padrék érkeztek Japán partjaira. s az sem kétséges, mi lesz a sorsuk. Derűs, mosolygó arca nem egy gonosztevő elvetemült vigyora – a keleti ember türelmes bizonyossága van benne: elkaplak. Tudja jól: a máglya előtt elszáll a vallási révület is. Talán nem mindenkié, de azért mindig akad, aki rátapos Krisztus képére az egész valóját elborító rettegésben. Aztán már bármit tehet vele az az ember. Mert nem a testet kell megölni, hanem a lelket megtörni. Elvenni azt, ami a lázadás bölcsője: az önbecsülést.
(Hiába, ezen a ponton, bármilyen messze is vannak egymástól helyben és időben, Fábri Zoltán csodálatos filmje, Az ötödik pecsét jutott az eszembe. Szinte hallom, amint a Latinovits Zoltán által játszott idősebb SS tiszt elmagyarázza fiatal kollégájának, aki szimpla kivégzést javasol az egyébként teljesen ártatlan emberekkel kapcsolatban: a hatalomnak nem halottak, hanem halott élők kellenek. Akik tettek valamit, amitől már sem tükörbe nem érdemes nézni, sem olyan szavakat használni, hogy bátorság, Akik már nem a hatalommal, hanem az önutálattal harcolnak. Akiknek már nincs joga lázadni.)
Tudja ezt az inkvizítor is. Nem olyan nagy ambíciója válogatott kínhalállal elbánni a keresztényekkel. Egyetlen feltétele van annak, hogy elengedje őket: rá kell taposniuk egy Krisztus képre. Hát olyan nagy dolog az?- kérdezi ámult, barátságos érdeklődéssel? Egy mozdulat. Tán nem mozog a lábuk? Szedjék már össze magukat, csacsiság az egész, jelentéktelen, szót sem érdemel.
(És megint az Ötödik pecsét: hiszen ott sem kell mást tenni, csak leköpni a Gestapo ellen merényletet elkövetett, szinte krisztusi pózban lógó, megkínzott, haldokló ellenállót? Hát olyan nagy dolog az? Mért nem megy? Fontosabb, mint az életük? …Hát… fontosabb. Mert egy ilyen után már mit sem ér az élet, nincs is élet…)
De a japán keresztények maguk is bizonyára erre gondolnak, amikor inkább a tűzhalált és egyéb elképzelhetetlen gyötrelmeket vállalják fel. Nem kétséges: ez vár Rorigues atyára is. Erős lélekkel próbál szembenézni az elkerülhetetlen mártíromsággal.
Csakhogy az inkvizítor ez egyszer más árat szab: Krisztus megtagadásával nem a saját életét menti meg, hanem a híveiéit, akikre egyébként a biztos, lassú halál vár. A padre kétségbeesve várja a választ az ő Istenétől, mit tegyen, bízva abban, hogy megmenti, utat mutat. De az ő istene hallgat, és híveit lefejezik, társát vízbe fullasztják, az isten orcájára teremtett férfiak és asszonyok nyögése hallatszik csak a csöndben. Isten nem felel, nem ad jelet. Helyett megjelenik az, akit keresett: tanítója, Cristóvao atya. Japán ruhában, japán névvel. Rebbenő, fegyelmezett szégyennel a tekintetében győzködi a fiatal, döbbent atyát, hogy adja fel. Rodigues könnyein át nézi, mivé lett ideálja: a vallás olthatatlannak hitt tüze elenyészett az oly szeretett arcon, a hit lángoló szavait elnyelte végleg ez az idegen, könyörtelen föld, helyette egy sorsába tört ember óvatoskodó, suta mondatait viszi a fakó japán szél.
És mért nem hallja Isten szavait? Mért a verembe lógatott emberek lassan szivárgó vérének csöpögése az, ami a fülébe harsog, mért nem szólal meg isten harsonája, megelégelve ezt a szakadatlan szenvedést, hát hol van Ő?.. A némaságban az isten szavát hiába remélő padre végül mestere sorsára jut, és híveit megmenti azzal, hogy rátapos Krisztus képére. Amint megérinti a talpa a faragott követ, kihuny a benne élő kép, mely élete legnagyobb ábrándja volt.
De így van-e? Valóban kioltódott Krisztus képe, lelkülete, szeretete, csupán egy mozdulattól? Hát kívánhat-e többet a szeretet apostola, minthogy a saját határaidig elmenj érte? Kívánhat-e olyan kitartást, aminek ára más emberek kínszenvedése és halála? Talán nem azt suttogja mégis, hogy „Tedd meg, nem várom el, hogy meghaladd magad és a szenvedés emberi mértékét.”? Létezik-e ember, aki azt kívánná a gyermekétől, hogy halj meg inkább, minthogy engem megtagadj?…. Nem tudom ezt hinni…
S arra is gondolok, hogy a Rodriguez atya valójában ezen a ponton ért legközelebb a vágyott krisztusi sorshoz. Hiszen mit is tett: feláldozta magát, hogy szeretett hívei ne szenvedjenek tovább bűneikért, amelyeket a japán inkvizítor rájuk bizonyított. Nem látványosan, felfeszítve, nem „emlékezetesen”. Észrevétlen, szívszorító áldozat ez: egy egész nem neki való élet kalodájába zárva elpergetni a hosszú, mázsányi súlyú időt, hogy a többiek szabadok legyenek. És egyébként is: ő talán nem szabad? Nem láthatja többet Európát, japán neve és háza, felesége van, de kinek van uralma a szíve, a gondolatai felett?.. Mert talán ez a hit legnagyobb ajándéka: még Japán partjainál is lehet szeretni Jézust. legfeljebb magamban suttogom el, észrevétlen, ezen nincs hatalmuk.
Van egy angol közmondás, körülbelül ezt jelenti nyersfordításban: Elvezetheted a lovat a vízig, de arra már nem veheted rá, hogy igyon is belőle. Erre azért jó gondolni. Az ember kimonóban, ezerévnyi hallgatás közben is abból a hitből ihat, amelyikből akar.
Ez biztos. Ha más nem is…

A film megtekinthető  alább:

Albert Csilla