A fekete télikabátos, kalapos öregember nagyapám. Térdig érő hóban virágot visz nagyanyám sírjára.
Falun lakott, a városba ritkán jött fel. Emlékszem, egyszer épp az olvasókönyvemet lapozgattam, amikor megállt a hátam mögött, rámutatott az első oldalon díszelgő kopasz bácsira, és azt mondta: – „Ez tette be nekünk az ajtót!” – Édesanyámnak siettem eldicsekedni az információval, aminek az lett a vége, hogy szegény nagyapát nagyon megszidták. Ennél kevesebbért is vittek embereket Duna-csatornát építeni! Ünnepélyesen megígértem, hogy azonnal elfelejtem a hallottakat. Annyit azért megjegyeztem magamnak, hogy az állítás helyességét nem vonták kétségbe.
A falujában érte a halál, nagyanyám mellé temették. A csúcsforgalom elkerülése végett napokkal elseje előtt utaztunk világítani. Elsepertük a száraz leveleket, friss virágot tettünk a rozsdás konzervdobozba. Elmondtunk egy Miatyánkot, édesanyám leült a padra, én pedig a lángokba bámulva dideregtem. A faluból állatbőgés és gyereksírás hallatszott fel. A sötét éjszakában sejtelmesen világított a domboldal, az egész világ egy nagy temetőnek tűnt.
Halottak napján már otthon, városunk temetőjében, édesapám tragikus hirtelenséggel elhunyt barátja sírjánál világítottunk. Körös-körül csendben tettek-vettek az emberek. A szomszéd kripta ajtaja nyitva volt, bent lángok és árnyékok imbolyogtak. A gyertyafüst és a rothadó levelek szaga keveredett a krizantém kesernyés illatával.
A temető kapuján kívül vásárosok vertek tanyát, bódéikat színes villanykörtékkel világították meg. Tükrös mézeskalácsot, sült gesztenyét és similabdát árultak. És cserépkakast, melybe vizet kellett önteni, hogy fütyüljön, ha belefújnak.
Ahogy az évek teltek egyre többen hagytak itt, jártas lettem temető-ügyekben. Ennek és a Lenkével való ismeretségemnek köszönhetően megszokottá vált az, hogy a barátok és a kollégák hozzátartozónak a temetésénél segédkezzem. Lenke az utcán borult a nyakamba. – Megismersz? – Nem ismertem meg. – Osztálytársak voltunk elemiben. Most a temető irodájában dolgozom. Ugorj be néha egy dumcsira!
Megígértem.
A sors úgy adta, hogy néhány napra rá beválthattam az ígéretem. Az asztala előtt összegyűlt gyászoló hozzátartozókkal ellentétben, Lenkéből sugárzott a jókedv.
– Hát neked kid halt meg már megint? – kiáltotta felém, amint meglátott a sor végén.
– A főnököm édesapja – suttogtam, és fejemmel a hátam mögé intettem.
– Na hálistennek, már kezdtem aggódni! Van sírhelyetek? Akkor menjetek előbb a sírásókhoz, és mondjátok meg, hogy én küldtelek! – darálta egy szuszra. – Az osztálytársam volt, mit morog? – förmedt az egyik gyászruhásra.
Éjszaka félméteres hó hullott. Másnap Lenke jóvoltából a meleg irodában várakoztunk, amíg a katonaság utat vágott a sírig. A főnököm felesége egy nagy vállalat igazgatónője volt, megszokta, hogy ugranak minden szavára. Egy percig nem volt nyugta, rikácsoló hangon dirigálta a gyászoló családot. A főnököm, szegény magába roskadt, félő volt, hogy teljesen összemegy. Szerencsére Pali bácsitól, családunk patikusától jó előre beszereztem egy erős nyugtatót. Dupla adagot oldottam egy pohár vízben, és a kezébe nyomtam.
A hidegre való tekintettel a pap rövidre fogta a búcsúztatót. Leereszkedtünk a csúszós sétányon, és bepréselődtünk a várakozó autókba. A feleség útközben elbóbiskolt, hazaérve alig tudtunk életet verni bele. Betámogattuk a hálószobába, és ruhástól ágyba fektettük.
A nappaliban terített asztal várt. Ahogy fogyott a szilvapálinka, úgy engedett a hangulat. Késő estére járt, amikor szedelőzködni kezdtünk. Bekukkantottunk a hálószobába, a ház asszonya úgy feküdt, ahogy hagytuk.
– Mit tehettem volna? – mondta a főnököm. – Szomjas volt, kikapta a kezemből a poharat, és mire megszólalhattam volna felhajtotta a tartalmát.