A Tolvajoson még ragyog a nap, aztán a nagy kanyarba bemenet már olyan ködben járok, hogy jobb se kell. Már csak ilyen a Don-kanyar, amikor legelőször hallottam, hogy így mondják, és mindenki így mondja Csíkban, arra gondoltam, valaki túlélő adhatta a nevet e helynek, a januári doni áttörés – a katasztrófa – emlékére. A mi Don-kanyarunknál, a város fölött tudtommal nem pusztult el senki. Az igazinál, 1941 telén csaknem a teljes Második Magyar Hadsereg.
Valahol Oroszországban – búgja mély, érzékien szomorú hangján Karády Katalin. Haladunk a korral, a You Tube-ra föltett dal háttérdimmenzióiban alig hallani egy-egy zörejt, a recsegős bakelitlemezt feledjük el, mintha minden élőben menne az ajtón túl, ahol egy másik, hiánytalan világ létezik. Valamivel később pedig: Gyévuska, nyújtsd a kis kezed, vigyáz ránk majd az éj, énekli a művésznő, én pedig azon tűnődöm, miért e románc, miért kellene nyújtsa gyévuska a kezét, amikor az apám korosztálya háborúban állt velük. Egy gépkocsizó tiszt Udvarhelyről hatalmas távolságokat bejárt, míg aztán a Don-kanyarba ért. Szilágysomlyón állomásoztatták őket, ahonnan a hadosztályt átirányították a keleti frontra. Fehéroroszországban a kurszki és a minszki kórházakba szállították a sebesülteket. Élesre állított, alig kijelölt aknamezők között szedték össze őket, jegyzi meg a napló írója, apósom, Hecser Zoltán. Zsitomir felé mentek erdőkön, dorongutakon keresztül, majd átkeltek a Dnyeperen, ami igen veszélyes volt. Megérkeztek Novi, illetve Sztari Oszkolba, feladatuk szerint élelem- és csapatszállítással foglalkoztak. „Itt voltunk a hírhedt Don-kanyarban, mínusz harminc-harmincöt fokos hidegben. Kaptunk olykor légi- és partizántámadásokat is. Mi a 2. Hadsereg vonatparancsnokság kötelékébe tartoztunk, Szentágotai ezredes pk. és Jány kegyelmes legfőbb parancsnoksága alá. 1942. december havában megkezdődött a tervszerű visszavonulás Poltava irányába. Hogy mit jelent egy összeomlott hadsereg rendetlen visszavonulása – és még ráadásul különböző nemzetiségűek! – nagy hó, hideg közepette, rossz és kevés járművel, járhatatlan utakon, azt csak az tudja, aki ezt átélte, és élve menekült meg. Rettenetes látvány volt az a sok munkaszolgálatos, rongyokba burkolt és megfagyott emberek látványa.”
Hiszik vagy sem, a napló írójának sikerült hazavergődnie. Kijevből Lengyel- és Csehországon át végre megérkeztek Magyarországra és onnan Kolozsvár-Szászfenesre. 1943 júliusában pedig áthelyezték a Marosvásárhelyi Székely Határvédelmi Parancsnoksághoz. A doni szétszóratás tehát korántsem jelentette apósomnak a háború végét. Ha olyan szerencséje volt, hogy nem lőtték halálra, nem fagyott meg, nem esett fogságba, akkor csakis a többi életveszélyes stáció következhetett, még az Uz-völgyét is megjárta, ahol rettenetes vérengzés volt, az offenzívában levő oroszokat viszont már nem tudták megállítani. Az a legkülönösebb az ő történetében, hogy amikor valahol Ausztriában a szovjet repülők már szórták a visszavonulókra a több nyelven megfogalmazott röplapokat, hogy a háborúnak vége, és mindenki haza fog menni, igazából csak akkor kezdődött az ő kálváriája. Grác közelében orosz fogságba esett, Szombathelyen át Foksányig hozták őket, a gyűjtőtáborban mintegy százezer ember volt. 1945 júniusában bevagonírozták ezt a tömeget, Kisinyovban „népszámlálás, verés, és a hiányzó foglyok helyett az állomáson levő vasúti és polgári személyekből pótolták az elszökött foglyokat, hisz fontos volt a létszám!”Huszonnégy napi keserves utazás után megérkeztek az Uralba. Tőzegtelepen dolgoztatták embertelen körülmények között a foglyokat. Rettenetes fagyok tizedelték őket, az alultápláltság csak ráerősített. Volt úgy, hogy egyetlen nap huszonnyolc társukat temették hógödörbe. Megbetegedett, lábszárcsontvelő- és vesegyulladása volt, s mielőtt meghalt volna, a véletlen szerencse úgy hozta, a gyengélkedőbe került, ahol egy német orvos és a felesége kikúrálta. Szerencséje e pokolban ekkor villant meg először. Világéletében nagyon rendes, pontos ember volt, a tábori kényszermunkában sem más. Tűzifát hordtak, és Szmolnyikov alezredes, a tábor parancsnoka megdicsérte a szép rendbe szedett rakásokért, és parancsot adott, hogy amikor fölépül, könnyű munkahelyre tegyék. Úgyhogy fürdővezető lett, egy falusi fürdő gondnoka, ahol a civilek, férfiak, nők együtt fürödtek. „Itt volt egy elhagyott bunker-fertőtlenítő is, amit rendbe és használhatóvá tettünk. A fürdő elhanyagolt helyiségeit rendbe tettem, kimeszeltük az oldalhelyiségeket, ahol tíz fogolytársamnak lett fekvőhelye, részemre pedig egy kétszer-két méteres helyiséget kimeszeltünk, kályhát raktam bele, és itt aludtam… Bevezettük, hogy férfi és nő külön-külön kell fürödjön. Az elején nagyon nehezen ment, de a végén megszokták, mert mi azt mondtuk az orosz parancsnoknak, hogy a civilizált világban ez így van! A fogság alatt megtanultuk, hogy mi a norma, mi előnye van túlteljesítésének. Miért kapsz egy pár deka kenyérrel nagyobbat? Betegségem alatt Szabó Kálmán zászlós, aki az orosz konyhafőnök asszony mellett volt, sokat segített, hogy életre kapjak és felépüljek. A szakácsok mind magyarok voltak, nekik mindég külön fürdőt és jó fehérneműt adtam, s így ők is azt nagyobb ételadagokkal viszonozták. Hogy mennyire rendes volt az orosz alezredes, példázza az is, hogy megtanított, hogyan kell a krumplit oroszosan lopni. Ez nagyon jó volt, a körzetünk mellett levő földekről egy pár véka krumplit sikerült úgy kiszedni, hogy senki nem jelentett fel.”Ezután már csak jó, vagy legalábbis nem életveszélyes dolgokról számol be a naplóíró. Hogy olykor kicsi tej is kikerült, ami kétségtelen javulás volt a kosztban. Rendszerint korpalevest, korpafőzeléket adtak, héjában főtt zabkását, a levesbe olykor büdös, ehetetlen pacalt főztek bele, lóhúst is adtak néhányszor. Az egyhangú étkezés miatt hónalja tele lett kelésekkel, amit nem mert kivágatni, nehogy SS-nek nézzék, akinek karja alá a rémszervezet jelvényét tetoválták. 1947. május elsejére neki is új rend ruhát készíttettek, az ünnepre abban kellett jelentkeznie. Időközben egy tatár hadnagy ellopta a nagy télikabát hátsó hajtásába belevarrt karórát és Pelikán töltőtollát, legyen boldog vele, írta naplójában apósom, ezt annál könnyebben mondhatta, mert akkor már úgy hírlett, hazaengedik a foglyokat. Két és fél év után. „Elvittek Szverdlovszkba. Itt kb. 3-4 hétig voltunk, és különböző munkákat végeztünk: szenes vagonokat ürítettünk és rakodtuk kocsikba. Egyszer a parancsnokság építészmérnököket keresett, én jelentkeztem, és egy pár jó ács szakemberrel elvittek kisebb, cölöpökre épített lakások készítésére…de amikor emeletes házak építését kellett elvállalni, gyorsan megszabadultam, és aztán a tábor körzetében az udvar szennyvíz-levezetésével foglalkoztam. Ezt is otthagytam, nehogy a végén mint szakembert, ne engedjenek el! Orvosi vizitre mentem a sérvfájdalmaimmal. Meg akartak műteni, de én nem engedtem. Így aztán júliusban értesítettek, hogy haza fognak engedni. Következett megint a nagy ellenőrzés: iratainkat, csomagjainkat átvizsgálták és elvették, még a fenekünket is megvizsgálták, hogy nem rejtettünk-e el oda is valamit? Lezárt vagonokban, ablak-dróthálóval elindultunk, de hogy hová visznek, nem tudtuk. Moszkva környékén az ajtók, és ablakok megnyíltak, és szabad volt már le is szállni, vizet venni, vagy akinek volt valami csencselnivalója, azt értékesíteni. Én az utazás alatt még egy képrámát is készítettem, amit haza is hozhattam.”
1947.VIII.hó. Szabadulás – írja mintegy a kálváriátlezáró alcímként apósom, anélkül, hogy jelölné a napokat. Nem is lehetett, mert csak az utazás Máramarosszigetig (ahol kifelé menet is megálltak), huszonegy napon át tartott. Ott karanténba tették őket, közben hírek jártak, hogy visszaviszik a csoportot Oroszországba. Ennek valószínűsége csak nőtt, amikor több társukat leszállították az utazás alatt, többé nem találkoztak velük, mindenki joggal gondolhatta, hogy visszavitték az így eltűnteket. Közben ő egy levéllel igazolta, hogy Budapesten van lakásuk, mire Magyarországra irányították. Különleges ellenőrzésen faggatták Debrecenben, hogy milyen alakulatnál szolgált, hol volt 1940-45 között. Eljutott Budapestre, felesége szüleihez. „A fogolyruhámban nem mehettem sehová, apósom egy rend ruhát adott, amelyikben a városba jártam, de még így is, nagy szakállal-bajusszal nem a legjobb hatást tettem Margit sógorasszonyomnál, aki nem ismert fel és meg volt rémülve, hogyan nézek ki. Itt elég sokáig voltam, míg végre sikerült a magyar Vöröskereszt és a követség útján hazatérni, most már ismét Romániába. Nagyváradra vittek, ahol rácsos pincelakás, állandó kihallgatás fogadott. Innen egy kaszárnyába, ahol azon a címen, hogy egészségügyi zárlaton vagyunk, nem engedtek kimenni a városba. Tartott az itteni kivizsgálás: ki voltál, hol voltál, mit csináltál 1940-től? No, itt is minden rendben találtatott, és így végre igazoló iratokkal ellátva hazaindulhattunk Székelyudvarhelyre, ahova este érkeztem meg és a feleségem már várt”.