–Mesélj valamit a Fölkerekről is, s közülük is az építész Frigyes nagyapádról. Tudom, nem kedvelted túlságosan, s ez fájt Friduskának, de elfogadta tartózkodásodat. Lehet, nem is volt ideje rá, hogy veled foglalkozzon.
— Ő nem volt az az unokázó típus. Csak a munkáját hajtotta mindig — felelted magyarázólag. – Életeleme volt az építkezés, mely a megélhetés mellett sok gondot, adósságot is jelentett a családnak, de Ő nem adta fel soha – mondtad elismeréssel –, emellett dalárdista, vidám, mulatós ember volt, a sok munkája mellett mindig szakított időt a szórakozásra is. Aminek nekifogott, azt tűz-víz kivitte a végéig, pedig a rossz időjárás, az anyagi nehézségek mindig próbára tették az akaraterejét. Épületeit határidő szerint leadta, s ha nem volt pénz, ha késett a fizetés, hitelt vett fel, hogy a munkásait kifizethesse.

…Fölker nagyapám Brassóban született 1873 ban, Fölker Benjamin és a nagykászoni György Terézia első gyermekeként. Elemi iskoláit a brassói Honterusz iskolában végezte német nyelven. Kőműves szakmában inaskodott, és a mesterlegényi vizsgáját a brassói ipartestület előtt tette le. A mestervizsga letétele után vállalkozói iparengedélyt válthatott, és utána már önállóan vállalt építkezési munkálatokat, nagyrészt Brassóban. Az emberek megbíztak benne. Tekintélyes középületei, ízléses magánházai garantálták a sikert. 24 évesen vette feleségül nagyanyámat Brassóban, a kisbaconi Benedek Terézt.
Első gyermekük, Friderika édesanyám még Brassóban született, a többiek már Kisbaconban. Máig rejtély, s a család se tudta megfejteni, mi volt az oka, hogy Brassóból, ahol jól ment a vállalkozása, mert több felkérést is kapott, felesége falujába, Kisbaconba költöztek. Az is furcsa volt, hogy a családban soha nem beszélt németül. Úgy is mondhatnám, hogy Kisbaconban teljesen elmagyarosodott. Felnőtt koromban bosszankodtam emiatt, fel is róttam neki magamban, miért nem volt igénye a saját nyelvére is tanítani a gyermekeit. Így mi se tudtunk egy kukkot se németül, de Őt ez nem zavarta. Az építkezésen kívül szinte semmire nem maradt ideje, ott telt az élete az építőtelepeken, s a család legtöbbször csak esténként találkozott vele, amikor fáradtan hazatért a munkából. Erdővidéki tartózkodása alatt igen sok vállalkozása akadt Baróton és környékén, a szomszédos falvakban, de a távoliakban is, mint Oklánd, a nagyobb épületeket mind Fölker mester építtette. A baróti főtér emeletes épületeinek egy részét, a Bogdán-féle, majd Berszán kézbe került mészárszéket és emeletes házat, a Jenei féle patikát és lakást, az ortodox templom melletti iskolát, s Nagybaconban, majd Brassóban több magánépületet. A baróti kórházat is.
A magam részéről nem mondhatom, hogy olyan túl nagy barátságban voltam vele, sőt, ahogy hazajött a munkából, iszkoltam is el a környezetéből, ha náluk voltam, mert miután Trézsi nagyanyám megmosdatta, jól lecsutakolta, forró lábvizet tett neki, engem hívott oda, hogy kaparásszam a talpát és a lábujjai közét. Az egész napi talpon állás, az állványokon mászkálás után, nagyanyám sós lábfürdője volt a terápia neki, no meg az én kaparászásom, amitől őszintén undorodtam. Egy kis ágacskával végeztem a műveletet, ha muszáj volt, s ha hamarabb nem tudtam elillanni valamerre, Ő viszont nagyon élvezte, fel is frissült tőle. Látván nála a pozitív hatást, már akkor, kisgyerekként arra gondoltam, hogy a talpon olyan részecskék lehetnek a bőr alatt, amelyek nyomban felpezsdítik a fáradt embert, de erről nem mertem volna szólni senkinek.
Drága Trézsi nagyanyám, csendes kicsi vékony asszonyka volt. Soha egy szavát se hallottad, Ő csak szolgált s erre nevelte a leányait is. ,,Hallgass, fiam, s csináljad, abból nem lesz baj.” Öt gyermeknek adott életet. Édesanyám, Friduska volt a legnagyobb, következtek Matild néném, Frigyes és Emil bátyáim, majd a legutolsó Ilonka néném, aki 17 évvel volt kisebb édesanyámnál. Szép, összetartó családja volt, s a szeretet megmaradt akkor is, mikor az utódok elrománosodtak Brassóban, s a találkozások alkalmával inkább románul beszéltünk. Frigyes nagyapám keveset volt otthon, de a pénzt hazaadta, s minden dolgot Trézsire bízott, a gyermekeit szigorúan nevelte, de a németért nem kardoskodott.
Trézsi nagy aprólékosan beosztotta a pénzt, ellátta a gazdaságot, főzött, mosott, a ház ragyogott, rendezte a gyermekeket, s minden rendben volt mindig. Oszlopos dalárdista, s a ,,nagymulató” természete csak rátett még egy lapáttal az otthoni kimaradásokra. Az esti énekpróbák után, rendszerint beült a kocsmába a barátokkal, megünnepelte a sikereit, a falakat, melyeket felhúzott, s mulatott éjfélig kedvére. Sokszor hajnal felé ért haza énekelve, de Trézsi nagyanyám akkor is megvárta, s eléje tette a vacsorát. Soha nem korholta a mulatozásokért, tudta, hogy a nehéz munka után neki szüksége van erre. Mikor a kórház építésénél olasz kőfaragókat hozatott, bekárolt, a rossz időjárás miatt nehezen haladtak a munkálatok, s a pénzt, a munkások bérét maga kellett hogy kitegye egy időre, nehogy a munkálatok teljesen leálljanak. Nagyanyám mikor ezt meghallotta, nem lázadozott, csak szomorú arcot vágott, s lehajtott fejjel motyogott magában valamit. – Az építkezésben a pénz az olyan, Trézsi fiam — mondta nagyanyámnak –, hogy egyszer dobi, másszor kopi, most nincs , majd lesz, valahogy mindig kikerül, az a mások dolga, az egyleteké, az alispán úré, a bányaegyleté, de az épületet fel kell húzni, az nem állhat félkészen, azt be kell fejezni, fiam s átadni, ha esik, ha havaz, mert az a te névjegykártyád. Ez a kórház olyan kell legyen, mint a Sárvári… S ha Mórik Lajos, a kórházegylet titkára azt mondta, hogy ,,Legyen Erdővidéknek kórháza Baróton”, akkor nekem azt fel kell építenem, ha van pénz, ha nincs… És igaza volt, mert minden labilis nehéz helyzet megoldódott valamilyen formában; a kórház későbbi munkálatait, a kerítés építést és a vízvezetést is rábízták; megtérült a pénz is, helyreállt a család anyagi helyzete, s Király Aladár alispán 1915. március 14-én megnyitotta a kórházat. Fölker nagyapámnak az volt a legfontosabb, hogy ne valljon szégyent egy vállalkozásával sem, s a megrendelők máskor is bizalommal forduljanak hozzá. Igényes ember volt, minden épületet szépen befejezett úgy adott át, aztán megünnepelte, de hogy Trézsi nagyanyámnál is nyomjon valamit a latba, tudta, hogy ha kel, hajnalig is hazavárja, bár Ő a hűség dolgában nem járt éppen az elsők között, ilyen alkalmakkor a zenészekkel hazakísértette magát, Trézsi nagyanyámnak félórákig tartó éjjeli zenét adott, s szerelmes nótákat énekelt.