Gabriel Andreescu: Egymástól függünk: magyarok, románok…*

(*Elhangzott 1999. február 27-én, a Pro Europa Liga tiszteletbeli tagja cím átvételekor; szerző a szöveget az RMSZ 1989-ben indult sorozata 3000. lapszámának tiszteletére kínálta fel közlésre)

Beszélhetek-e házigazdáimnak, a Pro Europa Liga tagjainak másról, mint a román–magyar kapcsolatokról? Helyénvaló-e, hogy ilyen alkalommal másról szóljak, mint alapvető kérdésekről? (…)

Ugyan mi lenne alapvetőbb kérdés a román–magyar kapcsolatok tekintetében, mint a határ, amely jelenleg Magyarországot elválasztja Romániától. Ez a területi határ egyben – érezhető módon – népeket elválasztó határ is. Molnár Gusztáv tárta fel ennek a jelenségnek az egyik politikai okát, annak végkövetkezményeivel együtt. A romániai magyarok többsége a magyar nemzet részének tartja magát, és kevésbé az erdélyi közösség tagjának. Íme, ezért érinti őket személy szerint az, hogy Trianon elszakította Erdélyt Magyarországtól. Íme, sokan közülük ezért érezték sértésnek, hogy Romániában 1990-ben nemzeti ünnepnek választották 1918. december 1-je évfordulóját. Érzelmi okok ezek, viszont úgy tűnik, hogy hovatartozás és lojalitás tekintetében meghatározzák a magyarok magatartását. Ezzel szembehelyezkednek, nyilván, a románok érzelmi okai, amelyek 1918-ban nagyobb számú egyéni akaratot fejeztek ki.

Ha megmaradunk a Trianonban ratifikált történelmi tények logikájánál, akkor nem látom, miként építhető határ–híd a két nép között. Van viszont ennek a határnak egy olyan vonatkozása, ami csaknem teljesen ismeretlen a román közvélemény számára: az első világháború végén bizonyos fokig önkényesen húzták meg az államhatárt Magyarország és Románia között, és ugyanígy húzták meg újra a második világháborút követően is. Mint ismeretes: e határ kijelölésére több javaslat, több variáns volt; tehát másképp is meghúzhatták volna. Ha csupán a párizsi békeszerződés tervezetének véglegesítése előtti angol, amerikai és francia javaslatokat tekintjük, megállapíthatjuk, hogy a határvariánsok 20, 30 vagy pedig 50 kilométerrel errébb, Erdély területén belül húzódtak, ami nagy különbséget jelentett volna az etnikai összetétel tekintetében. Az 1918-ban megállapított, s jelenleg érvényes határ megvonása után jelentős számú magyar maradt Romániában. Viszonylag – a magyarországi magyarok számához mérten, illetve európai tekintetben – jelentős. De abszolút értelemben véve is. Ugyanis ez a közel 1,8 milliós lélekszámú közösség, méretei szerint, egy kis nép.

Az, hogy Trianonban ezt a variánst fogadták el, számos következménnyel járt és vitára adott okot. Érveltek történelemmel, erkölccsel, lélektannal, demográfiával, politikával; hivatkoztak érdekekre, kontextusra, véletlenre, tudományra, sőt akaratra, sorsra, szerencsére. Az okok mellett felhozták a következményeket is, amelyek a történelem során különféle erősséggel nyilvánultak meg. Megkockáztatnám a kijelentést: pontosan ma tetőznek a kihatásai annak, hogy jelentős arányú magyar közösség maradt Románia határai között. Azért ma, mert Európa most új történelmi felosztás előtt áll. Sőt, talán az előzőknél radikálisabb felosztás előtt, mivel ez nem háború nyomán következik be – bár hidegháború azért volt -; és új békeszerződés sincs, csupáncsak megnyilvánul a földrészünkön élő népek szabad közössége s az egymás iránti kölcsönös elismerés. Magyarország eljutott odáig, hogy az egyre inkább Európával azonosított igényes közösség részeként tekintik. Tehát, ha Magyarországhoz kapcsolódunk, azt jelenti, hogy Európához kötődünk. „Hozzá kötődni” viszont sok mindent jelenthet; nem feltétlenül azt, hogy „közelében”, sem pedig azt, hogy „mellette”, s még kevésbé azt, hogy „együtt”. Az a benyomásom, hogy Magyarország teljesen hátat fordítana Romániának, ha nem élne itt ez a masszív magyar közösség. Mivel lekötik őt a saját érdekei, el van foglalva azzal, hogy a nyugati civilizáció részévé váljék, s túl kicsi ahhoz, hogy szomszédai viszonylatában politikai vagy stratégiai szerepet játsszon, Magyarország nem tekintene keletre másként, mint áruinak piacára. Immár legkevesebb három éve annak, hogy Magyarország vízumkényszert vezethetett volna be a románok számára, felhúzván a magas schengeni falat, hogy vonzóbbá tegye magát az Európai Unió számára. S ugyanez idő alatt, saját esélyeinek növelése érdekében Magyarország lassíthatta volna a NATO terjeszkedését, arra hivatkozva, hogy az Észak-atlanti Szövetségnek jobban mérlegelnie kell erőforrásait.

Mindez azért nem történt meg, mert Romániában jelentős magyar kisebbség él, amely ittmaradt, mert Trianonban, majd pedig Párizsban úgy húzták meg a határokat, ahogy meghúzták. S ilymódon, paradoxálisan e tény egymástól függővé tette a magyarokat és a románokat, odáig menően, hogy egyesek egoizmusa és mások felelőtlensége legyőzhetővé vált, annak ellenére, hogy ez a két etnocentrikus sajátosság egyébként leküzdhetetlen erejűnek mutatkozik. De nyilvánvaló, hogy az etnocentrizmus fölötti győzelem nem következik be önmagától. Ez a győzelem legfeljebb utópia lehet, ha nem létezik nagylelkűség és felelősségtudat, e két érték, amit a Pro Europa Liga képvisel, s nem is akárhogy, hanem kiválóan.

Fordította: Zsehránszky István

RMSZ, 1999-03-12

1. CSELÉNYI Béla:
   2018. november 5. 08:51

   Nagyon érdekes, „világosfejű” cikk egy román szakember tollából. Változtak a szellemek, változott a szólásszabadság. Sajnálom, hogy édesapám, dr. Cselényi Béla történész (1911-1999) nem érhette ezt meg és nem olvashatta.

2. Ágoston Hugó:
   2018. november 5. 12:16

   Vivat Gabriel Andreescu! Vivat Pro Europa Liga! Vivat káfé főnix.

   „Történelmi” emlék: valamikor a kilencvenes évek derekán azt mondja Smaranda: „Nézd meg, ez a Gabriel mindig mindent olyan jól csinál…”

   Kösz Gabi, kösz Zseka! Alapszöveg.