– Ezt hagyta hátra Ráduly Dénes, valahányszor az életről kérdezték, mondta Ernő a múlt napokban az édesapjáról, mikor már kifogytam a szóból, s kimentem kirulyi kisházába beszélgetni Rólatok. Látod, szinte minden alkalommal, mikor beszéltünk, emlegetted a Rádulyokat, Dénest is, mégsem tudtam sokat írni arról, ami megkapó és érdekes volt a humoros egyéniségéből, ami megmaradt a családban, de a barótiakban is.

— Hát Dénesékről van amit mondani,– mondtad elgondolkozva, nagyon színes volt a családjuk, s mindenik egyéniség volt közöttük. Antal a legidősebb testvérük, akit a kisebbek magáztak, mészáros volt, Pistából pap lett, több nyelven is beszélt, Márton Áron titkára is volt egy rövid ideig, de a zsidók megmentésében is nagy szerepet vállalt Bözödújfaluban. A marosvásárhelyi téglagyárban összegyűjtött zsidókból sokat átkeresztelt, sokat kimentett, egy német tiszt segítségével. Az 56 -os események kapcsán börtönbe is került, s csak 10 év után szabadult. Aztán Kovásznán volt plébános. Mónika, Keresztes Dénesné lánytestvérük szintén víg kedélyű, vicces fehérnép volt, olyan, mint Dénes. Béla barátom, akivel sokszor találkoztunk halottak napján, szintén jó beszédű volt, de visszafogottabb. Én inkább Tamással és Dénessel voltam közelebbi kapcsolatban, Bélával aki szintén kereskedő volt, majd később a Fényesben vendéglő főnök, többször is összejöttünk, s mindig elemlegettük, hogy bármilyen sok megpróbáltatás volt is az életünkben, nem adtuk fel a harcot, nem kellett elvtársnak szólítson senki minket. Béla aztán Marosvásárhelyre került, ott is kitűnő kereskedőként ismerték. Olyan családias hangon tudott a vevőkkel beszélni, élmény volt az üzletébe belépni. A többiekről csak hírekből tudtam.
Ezek a Rádulyok, egyszerűen így születtek, tehetségesnek az egészen, s ezt a Jóistentől kapták, mert iskolába keveset jártak. Tízen voltak testvérek, s autodidakta módon, maguktól tanultak meg mindent, amit tudtak. Jó igyekezetű volt mindegyikük, s Baróton arról lettek híresek, hogy bármikor versben tudtak beszélni. Dénes, sokka, talán 12 évvel idősebb volt mint én, s amikor én gyermek voltam, ő már kereskedő, és közszereplő Baróton, mert mindenütt ott volt, ahol valamilyen esemény szerveződött. Felszólalt – mit felszólalt, szónokolt! –, de úgy, hogy akármilyen papnak a becsületére vált volna, ahogy szabadon tudott beszélni s énekelni. Lépten-nyomon valamilyen mókába keveredett valakivel. Én mondom neked, olyan erő volt benne, hogy ha ő azt akarta, hogy te kacagjál, akkor te kacagtál, ha meg azt, hogy sírjál, akkor sírtál. A szükségben is mindenütt ott volt, és segítőkészségével lehengerelt. A futball meccsekre is elkísérte a csapatot, ő volt a masszőr s a mindenes, hozta a vizet nekünk a meccsek idején. Sok humoros esemény köt össze bennünket, olyan is, amivel nem dicsekszem, de olyan is, amin agyonröhögi magát bárki. Nem tudom, hogy a csudába lettek mind ilyen nagy szavalók, jó mondók?! Dénesnek is csak 4 osztálya volt, mégis olyan műveltségre tett szert, úgy viselkedett, úgy tudott beszélni, hogy mindenki Ráduly úrnak szólította. A szép tartás, szép járás, az udvarias modor jellemezte mindegyiküket. De Tamás is a testvére.
– Emlékszel mikor hozzánk jött Szeredába látogatóba, egy őszi délután, s tudván hogy anyám is nagy szavaló, a Falu végén kurta kocsmát úgy előadta, hogy Lázárék is élvezték felettünk, de Pálfyék is alattunk. Rengett a blokk belé a dobogtatásától. Úgy kiáltotta, mintha a kocsmában lett volna. „Kocsmárosné aranyvirág!” S erre anyámra nézett s intett is neki, hogy hozza a bort. Marika aztán töltötte is neki, muszáj volt belemenjen a játékába, mert nem tudtuk leállítani. Te jelezted is halkan, hogy –Tamás, kezdett sötétedni,– de ő rá se rántott. Utána még jött egy pár Petőfi vers, az Apostol is, éjszakába menően, s Ildivel már előre tudtuk a szomszédok másnapi szövegeit, ám mégse voltunk illetlenek, kuncogva egy-egy hangosabb szakaszra, de végighallgattuk a szavalatait. Sokszor megcsinálta azt is, hogy Köpecről jövet, felállt a szenes szekere tetejére, s egy verset végigharsogott az egész falun, hazáig. Ahol elhaladt a szekere, minden két-három házra jutott egy szakasz, s ha befejeződött, akkor kezdte elölről. Hazáig így fújta. A Diogenész lámpáit mondta a legtöbb alkalommal, úgyhogy azt megtanulták a főutcán lakók is akkor. Szóval, Tamás is ilyen volt, s hát még Jenő, az osztálytársam? Ágnes nénit úgy el tudta varázsolni, hogy bármit feladott a kedvéért. Minden színdarabban főszerepet kapott. Később tanító lett Földváron, s engem is beszerzett Szeles bácsihoz a földvári téglagyárba. Úgy, hogy egyik tehetségesebb volt, mint a másik, de Dénes túltett mindegyikükön. Azt mondták akkor a barótiak, hogy a Rádulyok Latabárékkal is felvehették volna a versenyt, csak akkor nem Barótra kellett volna születniük. Huszár Ádám esperes bácsi pedig viccesen úgy jellemezte őket, hogy ,,nagy család, szép család, csak egy kicsit bolond család”. Dénesben sosem volt gátlás, mikor fel kellett szólalni, sőt alig várta, hogy szóhoz juthasson. Ha társaságban volt, csak megkocogtatta a poharát, máris övé volt a szó, s omlottak a viccek belőle. A jó borivó jó hangulatkeltő, tartotta magáról. Ha nem ittad ki a borodat mellette, rögtön figyelmeztetett, hogy „felborul a pohár, igyad ki hamar, me én is megjártam egyszer”. Pillanatok alatt vágott az esze s rögtönözte ott helyben az alkalomhoz illő verset. Ha szüreti bál volt, ő volt a szervező, de felkérésre, névnapokra, vagy más eseményekre is írt verseket, bármilyen témában. Ő is szépen szavalt: a magyarok bejövetelekor is ő szavalta a Talpra magyart az országzászlónál. Kereskedőként is a legudvariasabb kiszolgálásban részesítette a vásárlóit. Viccelt, mondott, bókolt… Volt olyan esemény is, hogy megmondta a véleményét, de azt is a maga humoros stílusában. Egy időben a három Ráduly testvérnek, közös üzlete volt a központban, U alakban, egyik szárnyon Gyurinak konfekció, és cipő részleg, középen Bélának méteráru, másik szárnyon Dénesnek rövidáru. Mindig segítették egymást, ha nem volt ott valamelyik a részlegén, a testvére kiszolgálta a vevőt. Egy alkalommal, a méteráru üzletébe, egy bibarcfalvi, de innen jó pár éve, messze elszármazott szépasszony lépett be, aki azt hitte, hogy Dénes nem ismeri meg, hogy elfelejtette a múltját, s azt a nemes szolgálatát, melyet éveken keresztül betöltött Erdővidék életében, s mellyel az erdővidéki férfiak annak idején nagyon meg voltak elégedve. Szóval a hölgyezet nagyon kényeskedett, több selymet, szövetet is lekért a polcról, Dénes pedig készségesen felmászott a létrára, sorra leszedte a rolnikat, s még az ötödik rolninál is udvariasan tudta megkérdezni: „Naccsasasszony melyikből parancsol?” – Ó kérem, mondta a jó pipa kényeskedve, én nem akarok vásárolni, csak érdeklődtem. „Kérem szépen”, mondta Dénes leereszkedőn, jelét sem adva felháborodásának, de mielőtt a nő az üzletből kilépett volna, ugyanolyan udvarias hanghordozással utánaszólt: „Kedves hölgyem, ön kurva?” — Na de kérem, mit képzel, hogy mer ilyeneket kérdezni tőlem — replikázott a konzumnő. „Jaj, naccsasasszony drága, én sem akarok a tettek mezejére lépni, csak érdeklődöm”, felelte Dénes. Azóta sokszor mondják alkalomadtán Baróton, és a családban is, hogy csak érdeklődöm, mint Ráduly Dénes. Mikor Lajos bácsi egy sérvműtét után meghalt, akkor is megcsinálta a figuráját, de erre már nem szívesen emlékszem. Lajos bácsi a komám volt, tudod Ildit megkeresztelték Ágnes nénivel szomszédokul. Mikor meghallottuk, hogy a főúton történő hazaszállításhoz engedélyt kell kérni a néptanácstól, segíteni akartuk a családot, hogy ne kelljen gyászkocsit fogadni, mentő vagy ilyesmi akkor nem volt, felajánlkoztunk négyen markos legényekül a szomszédból, s Lajos bácsit nyitott koporsóban hazahoztuk a kertek lábján, a földúton, a Dénes kíséretével. Nem volt nehéz feladat, csak egyszerre kellett lépni, az egyenetlen terepen, ám a kertek kapuin való átkelés az próbára tett. Ilyenkor egyik felét fel kellett emelni, a másik felével pedig le kellett guggolni, hogy beférjen a kapun. Mikor az egyik kertkapun át akartuk tenni, a koporsó megbillent, Lajos bácsi pedig félig kifordult belőle, s rám borult. Elég furcsa jelenet lehetett, s Dénes, hogy mentse a helyzetet, beszélni kezdett hozzá: — Mi van Lajoskám szöksz rea Antikára, s cipelteted magadot itt velünk?– Így viccelőzött hazáig, s kérte hogy maradjon nyugton. Nagy kínok árán értünk be vele az udvarába, majd a szobába. Dénes, aki valamikor a tanítványa volt, rövidáru üzlete mellett, a halottöltöztetést is felvállalta a faluban. Amíg igazgatta az inggallért és a nyakkendőt, végig beszélt hozzá, mintha élne.
— Lajikám, a nyakkendődöt el kell rendezni, emlékszel-e mennyit mondtad nekem, s osztogattad a pofokat, ha félrecsúszott a nyakkendőm az iskolában –. Mindegy volt neki hogy élő vagy halott az illető, ő nyomta a vicceit, s mi, halottvivők nem bírtuk már kacagás nélkül. Nagyon szerettük Lajos bácsit, de Dénes felülmúlt mindent a morbid humorával a nagy szomorúságban is.
Hanem a nagy kihívás akkor következett be igazán, mikor a hozzátartozók beléptek a szobába, és abban a percben Dénes reszkető hangon, áhítatosan olyan búcsúszöveget improvizált, hogy a hozzátartozók zokogásban törtek ki. — Hőőn szeretett drága Lajos bátyánk, drága jó tanítónk, itt hagytáál minket! — mondta reszketős, kenetteljes hangon. Gere Jánoskával alig tudtunk hangulatot váltani, s zsebkendőnkbe bújva valahogy udvariasan kijönni onnan. Nagy megpróbáltatás volt, hogy ne röhögjük el magunkat. Nagyon szégyelltem ezt az eseményt Lajos bácsitól, ma is szégyellem, utólag bocsánatot is kértem tőle, a Dénes nevében is, de akkor Dénes olyan pátosszal átszellemült, s a helyzet úgy hozta, hogy nem tudtunk komolyak maradni. Máskülönben mesélték, hogy a püspök, egyik bérmaútja alkalmával, mikor azzal szembesült, hogy Dénesnek 12 bérmakeresztgyermeke van, meghívta asztalához az ünnepi ebédre. Márton Áron még ilyent nem látott, hogy valakinek egyszerre 12 bérmagyermeke legyen – mert aki felkérte bérmakeresztapának, mindenkinek igent mondott –, s ahogy lépett egyet, a következő bérmálóhoz, Dénes is lépett egyet hátul, és tette rá a kezét a bérmálkozó vállára, a püspök nagy csodálkozására. A sok fellépése, magyar érzelmű szavalatai miatt aztán 44 után letartóztatták, s elvitték Ozsdolára követ törni. Itt is a jó humorával mentette a rossz helyzeteket, magát és másokat is. A Jóisten úgy adta, hogy pont akkor, Barót prímását, Zsandárt is oda vitték valamiért, őt biztos nem a szavalataiért vagy a muzsikálásáért, de ott volt, s nagy keservesen panaszolta, hogy otthon maradt az asszony a nagy hasával, mi lesz vele nélküle?! – Sose búsulj, mert ha innen megszabadulunk, s haza kerülünk, én megkeresztelem neked a rajkót — mondta, s a szavát be is tartotta. Így aztán komások lettek, s Dénesnek attól fogva Zsandárék ingyen húzták a nótát. Zsandár a komaságot, minden adódó alkalommal kihangsúlyozta, Dénest pedig nem Ráduly úrnak szólította, mint azelőtt, hanem drága jó komámnak.

— Látod milyen jó, hogy ezek papírra kerültek, s milyen jó hogy megkérdeztem a gyermekeket is Ernőéket s Editkét, s így kiegészült a kép, a családról.

1. B.Tomos Hajnal:
   2018. november 5. 05:10

   Milyen hasznos is egy ilyen mesélő, de az a legnagyobb áldás,hogy volt aki lejegyezze a történeteket. Az az érdekes,hogy gyermekkoromban nálunk is volt egy Fényes nevezetű „talponálló” ahova minden este munkából jövet betértek a férfiak.

2. Bogdán Emese:
   2018. november 5. 09:42

   Köszönöm szépen. Édesapám visszaemlékezéseit befejeztem, most az enyémek következnek, de ez már más kor más eseményekkel.Az erdővidéki viám humoros lelkület azonban mindkettőnben megmaradt.

3. Bogdán Emese:
   2018. november 5. 09:44

   Köszönöm szépen. Édesapám visszaemlékezéseit befejeztem, most az enyémek következnek, de ez már más kor más eseményekkel.