Hogy is volt az az egykori váradi/erdélyi/romániai vicc?
Hát úgy, hogy az edélyi magyar értelmiséginek három lehetősége van: az alkoholizmus, az elbujdosás és a harmadik út: járhatatlan.
Zudor János halálhírére ez a harmadik út jut most eszembe. Az ő élete és pályája ez volt: ez a járhatatlan harmadik út. Úton volt, mint Jack Kerouac, de járhatatlan úton.
Az általános iskola felső tagozatában ötödiktől nyolcadikig voltunk osztálytársak az Eminescu/Szaniszló utcai egykori egyházi iskolában, melynek udvarán egy bereteszelt ajtajú kis neogótikus templomocska állt, nem egészen értve, velünk együtt, hogy mi is történik éppen Váradon?
Hát mi is történt akkoriban 1965-69 között?
(Hű, de nagy feladat lenne ebbe egyszer belefogni!)
Zudort lehetett volna megkérdezni, akivel hamar nagy barátságot kötöttünk. Szabad időnkben igen gyakran együtt voltunk akkoriban, emlékszem, lámpás rádiót szereltünk transzformátorral, tekerccsel és potenciométerrel, próbalámpákat építettünk, jártunk az ószerre mindenféle technikai kincsekért (régi csengőgombok vagy egész garnitúrák, kapcsolók, olvasólámpák, mint Atlantisz romjai nyűgöztek le bennünket..)
S az iskola – mi minden gyújthatta lángra akkor is, ott is a képzeletet… S a Zudor Janié nem kis lángon égett!
Aztán a líceumban elkerültünk egymás közeléből, ő a „Négyesbe“ járt, ahol édesanyja, Zudor néni tanított, a mérhetetlenül kedves Manyi néni, aki otthon, a Vitéz/Decebal utcai blokklakásban oly leírhatatlan kedvességgel fogadott valahányszor, ha Janinál megjelentem…
Az utolsó iskolai években kezdtem verseit megismerni, írt a 3-as iskola diáklapjába is. A vakációkban továbbra is sokszor találkoztunk, egyszer Belényesen keresztül a hegyekbe indultunk: autóstoppal a Mócvidéket akartuk megismerni. Embert próbáló vállalkozás volt, 24 óra alatt csak Abrudbányáig jutottunk teherautóval, onnan aztán iszkoltunk vissza…
… Versek, versek, versek: s az ötlet, hogy rajzokkal illusztráljam őket. Nálam is hagyott akkoriban egy jó nagy paksamétát – géppel írt, lázító, eredeti, összetéveszthetetlen szövegek voltak. Csak valahogy az illusztrációkkal sose jutottunk dűlőre.
Aztán az iskola után kezdett a valóság beleszólni az életünkbe. Kolozsvárra vetettük vigyázó szemeinket. Számtalanszor találkoztunk, bent- és kintlakásokban, mindenféle kolozsvári nyomortanyákon vagy épp afféle ápolt nagyszobákban. Versei az Ifjúmunkásban, az Utunkban, Igaz Szóban, Echinoxban jelentek meg, sokszor mutatta meg nekem őket, akárcsak nemzedéktársa írásait, emlékszem, Bréda, Cselényi, Szőcs volt többek közt napirenden. A Filológia kantinjában sokszor összefutottunk, koncerten, felolvasáson, vonaton együtt kalandoztunk Várad és Kolozsvár között. Egyszer majdnem tényleg nagy baj lett a jegynélküliségből, a Diesel-mozdonyon bujtattak bennünke,t diákokat a supracontrolt elkerülendő.
Merthogy control, hát az semmiség volt. A baj a supracontrol-lal kezdődött.
S az élet mintha úgy kezdett volna vele viselkedni, mint egy-egy ilyen vérmes supracontrol, nagy vörös mellszíjjal: rá-rácsapott a gyanútlan Zudor Janira.
Sötétedni kezdett körülötte a horizont, az átlagosnál is jóval drámaibb beomlások gyengítették belső várának védelmét. Ahogy teltek az évek, egyre erősödött az a benyomásom, hogy villámhárítóként vonzza magához azt a sok válogatott-változatos kalamajkát, amit az akkori nyolcvanas évek Romániája bőségesen tartogatott raktáron.
Meggyengülő egészsége, nagy magánéleti zűrzavar, megromló kapcsolata azokkal, akikhez tartozott, akik szerették, kórházi terror, na meg a szüntelen politikai herce-hurca, tanulmányainak akadályoztatása: nem tudom pontosan, ki, mi és hogyan gubancolta össze akkoriban oly végérvényesen a szálakat körülötte. Nyilvánvaló volt, hogy nem csak „ártatlan áldozat“ Zudor Jani. Sokmindenben, a gyakorlati-hétköznapi életben sokszor fonák módon viselkedett, fordítva ült a lóra nem egyszer. Ugyanakkor sorsának egyre tragikusabb alakulása elválaszthatatlan volt az egész akkori társadalmat sújtó rettenetes időjárástól. Érzékeny, költői lelke mintha belezavarodott volna a nyomasztó össztársadalmi megbetegedésbe.
S a járhatatlan úton egyre-másra még további elképesztő sorsfordulók is vártak rá.
Ez a sors, a Zudor Jánosé, valahol ránk is mutat, valamennyiünkre.
Most, hogy halálhírére ezeket a sorokat írom, még jobban hiszem, hogy fel kellene tárni lelkiismeretesen mindazt, ami ennek a nagyszerűen tehetséges váradi költőnek a sorsát formálta.
És voltak sorsában kedvező fordulatok is!

Utolsó éveiből néhányat a váradi Posticumban tölthetett Zudor Jani. Rencsik Imre tette ezt számára lehetővé. Talán ezek lehetettek a költő leggondtalanabb évei az utolsó több mint negyedszázadban. Verseinek komplexitása, a bennük formába öntött fájdalom és a szigorúan-játékosan felvillantott, néha szinte sebző lelki-társadalmi valóságszilánkok a kor megismételhetetlen művészi dokumentációi.
Emberi-művészi sors volt az övé Váradon, egy abszurd-furcsán formálódó történelmi folyamatban. Szépség és szörnyűség: az élni akaró s élni szerető váradi vagánysággal csodás keverékben.

Váradnak emlékeznie kell reá, hisz összetartoztak.

2018. október 31.