Csöndben kanalazták a forró, aranysárga tyúklevest. Május lévén, kinn terítettek a lugasban. Az asztalfőn ült a fehér bajszú, piros képű ünnepelt, Péntek Mátyás, nyugalmazott, pontosabban, két napja nyugdíjas kőműves. Éppen ezt ünnepelték most, szűk családi körben fiai, menyei, egyszóval az egész család.
Az öreg tekintete elégedetten futott végig az ünneplőben feszítő vendégkoszorún, mely hónapok óta most találkozott egymással először. Volt, aki kerek egy esztendeje nem járt Péntek Mátyás portáján, de ugyanígy hanyagolták el egymást is a rokonok. Hanyagolták? Nem értek rá, és ez nagy különbség, amire maga Péntek is kezdett ráébredni. Párszor ő is kipróbálta a nyolcórás műszakot, és alig keresett többet, mint amennyit megevett. Erre rákapcsolt, és a mai napig is maszekol, kulizik, hogy bort is ihasson a húshoz, kenyérhez.
– Matyi! – figyelmeztette Pénteket a felesége, egy szikár, energikus asszonyság.
– Igenis!
– Kérlek, ne habzsolj!
– Egyéb óhaj, sóhaj, parancs?
– Töröld meg a bajszod, tiszta majonéz! Ízlik a saláta? – fordult udvariasan csinos, jó modorú menyéhez, akit mindenkinél jobban kitüntetett, lévén a család legrangosabb tagja, főkönyvelőnő, s mint ilyen túlnőtt hivatalnok fián is.
– Nagyon fincsi, igazán, elárulnád a receptjét?
– Eh, minden szakácskönyvben benne van, salade de boeufnek is nevezik. Dezső, te nem eszel? – szólt figyelmeztetően meglehetősen sovány fiára. – Más fogás nincs, úgyhogy most egyél, ne éhezz, mint odahaza! Elnézést! – mentegetőzött a könyvelőnőnek. – Ez csak olyan szólás minálunk. Te éhezel? – kapta ki a tálat férje kezéből. – Gondolj a kilóidra és az epédre!
– Az epéjére miért? – kérdezte halkan Dezső, a tisztviselő, és nem kapván választ, maga elé meredt.
Ha nem válaszol, annyi, ő megkérdezte, nehogy megint megszólják, amiért olyan ritkán társalog. Locsogni nem szeret, az bizonyos, a technika meg éppen a leggyengébb oldala. Márpedig ha ezek rákezdik, másról sem hall, mint autókról. Mindkét bátyja, Balázs meg Jakab is autószerelő, így persze érthető. Csak őt untatják a Trabantok, Skodák, Zsigulik… Pedig rajtuk kívül ezernyi téma van: irodalom, festészet, színház… Szóval ezernyi, ehelyett itt ül, ücsörög, mint aki karót nyelt.
– Mi az, te nem kajálsz? – csámcsogott feléje a majd kétméteres, örökké munkaruhában járó Balázska. – Nézd ezt a cubákot! Nem szebb, jobb ez minden versnél, amit bármelyik irodalmi lapban olvashatsz?
– Megbuggyantál, öcsikém? – csodálkozott rá Jakab, a legidősebb Péntek fiú, aki öccsével ellentétben, mindig kirívó eleganciával öltözött. – Mióta olvasol te ilyesmit?
– Olvas a cipőm talpa, mit képzelsz? Egy krimi, szex- vagy sportcikk még elcsúszik, de ki olvas ma már Dezsőn kívül verseket?
– Például én – kelt Dezső védelmére a családfő. – Na, nem Tandorit, Parti Nagy Lajost meg a hozzájuk hasonló zseniket. Engem kielégít Petőfi is, Tompa Mihály, Arany János…
– Este van, este van, kiki nyugalomba – idézte Jakab gúnyosan az ismert Arany-költeményt.
– Ennyi?
– Vidáman, nem, feketén bólingat az eperfa lombja.
Itt megállt, nem tudta folytatni.
– Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, /Nagyot koppan akkor, azután elhallgat – egészítette ki Balázs, azzal kifújt, a folytatás neki sem jutott eszébe.
– Hát ez jellemző. Az én időmben bezzeg minden tanuló kívülről fújta a Talpra magyart, Családi kört, a Dózsa György unokáját Ady Endrétől. Ma, nem csak hogy nem fújják, de meg sem értik a legegyszerűbb cikket, elbeszélést sem. És a számtanról, történelemről, földrajzról még nem is beszéltem.
– Rám célzol vagy a mai diákokra? Mert, ha rám, biztosítalak, én még olvastam, és meg is értettem Ady Endrét, Jókait, Mikszáthot, míg a mai gyerekek… Abban tényleg igazad van, hogy ők már sem a régieket, sem a maiakat nem értik. Csak azt ne kérdezd, ki ezért a felelős.
– Szerintem az oktatás, a tanárok – bölcselkedett Jakab. – Régen általában azok mentek tanárnak, akik hivatásnak tekintették a katedrát. Ma dobbantónak, amivel bármikor átugorhatnak valamilyen diplomás állásba. Van diplomád? Van. Akkor jöhet az állásinterjú függetlenül attól, hol, mi célból és milyen eredménnyel végeztél. Ezzel csak azt akarom mondani… Te meg mit somolyogsz? Talán nincs igazam?
– Dehogy nincs! – sietett megnyugtatni Dezső a nyalka szerelőt. – Legalábbis részben, mert a dolog azért nem olyan egyszerű. Egy tanulási folyamatnak több összetevője van ahhoz, hogy mindent a tanárokra kenhessünk.
– Márpedig én azt mondom, azért van a tanár, hogy tanítson. És ha erre nem képes, illetve nem akar, olyan tanárokat kell képezni, akikre nyugodtan rábízhatom Marcikát. Marcika! – kiáltott oda a fiához, aki éppen Balázs lányával hancúrozott a sarokban. – Gyere ide egy percre apuhoz! Nem hallod? Méltóztass ide fáradni, ha nem zavarlak!
– Jövök már, ne üvölts! Bökd ki gyorsan, mit akarsz!
– Marcika, hogy beszélsz te az apáddal? – csóválta meg a fejét megbotránkozva Péntekné.
– Elszavalnád nekünk Arany János Családi kör című költeményét?
– Szavalja a segedelmem, nem is tanultuk.
– Na látod! Ennyit a tanárokról, mélyen tisztelt öcsikém.
– Jó. Tegyük fel, hogy csakugyan nem tanulták. Nem igen hihető, de fogadjuk el igaznak. Ebben az esetben miért nem tanítottad meg te neki?
– A Családi kört.
– Is, plusz a szorzótáblát, Archimédesz törvényét, a legfontosabb magyar és világtörténelmi évszámokat, vagy mi a violinkulcs, mit nevezünk alkotmánynak stb., stb., ha már a suliban nem tanították meg Marcinak.
– Ismétlem: ez nem az én dolgom – hangsúlyozta Jakab nyomatékosan. – Azonkívül kinek van erre ideje? Mi, kérlek, keményen melózunk. Én is, meg Erzsi is. Igaz, édes bogaram? – fordult tenyeres-talpas, némán figyelő nejéhez. – Ő a konyhán, az üzemben, én az autó alatt, reggeltől estig, tetőtől talpig olajban, benzinben, miközben te az irodában lógatod a lábadat.
– Szóval nem érsz rá, meg nem is a te dolgod – hagyta megjegyzés nélkül a lógatod a lábadat kifejezést Dezsőke. – De akkor azon se csodálkozz, hogy Marcika még a Családi kört sem ismeri.
– Csodálkozik a vakbelem! Mellesleg az sem olyan nagy baj, ha nem tudja. Nem akarok én belőle se költőt, se magyartanárt, de még hivatalnokot sem faragni. Mi akarsz lenni, kisfiam? – kérdezte Jakab a fiától.
– Autószerelő.
– Hallottad! Miért nem tanár vagy tisztviselő, mint a nagybátyád?
– Mert én szeretem az autókat, meg aztán neki se nyaralója, se pénze sincs, ezért jár mindig hozzánk kölcsönért.
– Jó, jó, eredj vissza játszani! – köhögött az apa zavartan. – Okos kölyök, ő már most látja, mi a különbség egy iparos és éhenkórász…
– Tisztviselő közt?
– Én ilyet nem mondtam. De ha jobban meggondolom…
– Állj, állj, állj! – sietett elejét venni a vitának Péntekné. – Minden mesterségnek megvan a maga előnye és hátránya. Pont. Inkább azt jósolja meg valaki, ki győz a holnapi rangadón!
A futball és az autó volt a csalétek, valahányszor a fiai elkezdték egymást csepülni. Csipkedni ugyan ilyenkor is csipkedtek, de ez sohasem volt olyan veszélyes, mint amikor a diploma, műveltség és kereset miatt akadt össze a bajuszuk.
– Micsoda kérdés! Természetesen az FTC – jelentette ki magabiztosan Balázska.
– Nana! – tiltakozott Jakab mérgesen. – Ne felejtsd, hogy az UTE sem akárki, és ha ezek egymás ellen lépnek pályára…
– Akkor az Újpestnek semmi esélye – vágta rá Balázs azonnal.
Dezső ásítozva bóklászott át a kertből az udvarra. Most meg a futballról traccsolnak, utána következik a rali, derbi… Csupa olyan téma, ami már gyermekkorában is halálosan untatta. Hát csak traccsoljanak, de nélküle, ő inkább eljátszik a Bodrival itt az udvaron.
– Feküdj! Jó kutya! – veregette meg a kutya nyakát időnként, még elszívott egy-két cigarettát, majd visszaballagott a többihez.
Esteledett. A lugasban egyszerre kigyulladtak a színes lampionok. A társaság harsányan énekelt, méghozzá nem is akármit, Petőfi híres Befordultam a konyhába… című versét dalolta:

Befordultam a konyhára,
Rágyújtottam a pipára…
Azaz rágyújtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.

– Te meg hol jártál? – bökte oldalba Aranka, amint Dezsőke odahuppant melléje az asztalhoz. – Nem illik ám otthagyni csak úgy, se szó, se beszéd egy társaságot, kedvesem.
– És? Észrevette valaki? – vonta meg a vállát keserűen a hivatalnok.
A nő elértette, de még mielőtt válaszolhatott volna, Marcika már állon is kapta egy labdával.
– Bocsánat!
– Semmi baj, megesik – mosolygott rá megbocsátóan a főkönyvelőnő.
– Parancsoljatok, itt a finom zserbócska! – szolgálta fel a süteményt Péntekné. – Zserbó, isler, kinek mihez van étvágya.
– Szegények vagyunk, de jól élünk – kacsintott a most is munkaruhában bokázó Balázska.
– Brr! – fintorgott Marcika, aki mindeddig versenyt evett az öreg Péntekkel. – Még egy falat, és kireped a pocakom.
– Akkor győztem, mert én ebből is veszek ám – ágaskodott a zserbó után a kőműves.
– Nana! – állította meg azonnal az elveihez szigorúan ragaszkodó Péntekné. – Megfeledkeztél a cukrodról.
– Igaz. Istenem, mit csinálnék én nélküled. Akkor igyunk! Bort a billikomba!
– Hehehe, hihihi! – nevetett fel ekkor Évike, Balázs szőke, ibolyakék szemű kislánya.
– Hát te min vihogsz? – bámult rá a hasonlóan szőke és kék szemű Péntek Balázsné.
– Azt mondta, hehehe, az ópapa, hogy, hihihi, bort önt a bilibe.
– Billikomba, te kis buta – javította ki anyja reszelős hangon, kedvetlenül, amiért a lánya ilyen zöldségekkel szégyeníti meg őket. – Így hívták valamikor a serleget.
Aha, már rötyög is a sógorasszony! Mármint az Erzsike, ez a táskás szemű kisgömböc, aki szentül meg van győződve, hogy valamennyi sógornőjét, még Arankát is lepipálja. Szó mi szó, főzni azt megtanult, de hát attól még nem kell mindenkit lenézni.
– Éljen! – kiáltotta Balázs és Jakab egyszerre.
– Figyelem! Figyelem! – koccintotta meg Balázs a poharát. – Mondanék egy köszöntőt.
– Halljuk!
– Drága papa! Engedd meg, hogy nyugdíjaztatásod alkalmából erőt, egészséget és sok-sok boldogságot kívánjak.
– Erőt, egészséget! – harsogták a vendégek.
– Remélem, a mi nyugdíjaztatásunkat is megéred, és akkor te fogsz nekünk erőt, egészséget kívánni.
– Ajaj, hol leszek én már akkor, gyerekek!
– Hajrá, UTE! Hajrá, magyarok! – szúrta oda Jakab provokáló arckifejezéssel.
A szálas, felnyírt fejű férfi elvörösödve meredt a bátyjára.
– Na idefigyelj, te csámpás lábú, nyálas próbababa! – kapcsolta le a zenét a nagyobb nyomaték kedvéért.
– Elég! Elég! Ülj már le, eleget beszéltél – húzta maga mellé a férjét idegesen a felesége. – Elnézést! Kicsit fejébe szállt a badacsonyi.
– Köszönöm a jókívánságokat – avatkozott közbe ekkor maga a házigazda. – Hálából elszavalom nektek a Családi kört, ha megengeditek – hunyorított a feleségére.

Este van, este van: ki-ki nyugalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

A család megadóan hallgatta az öreget. A vers hosszú volt, a vendégek meg fáradtak, némelyik ezért el is bóbiskolt lassacskán. Csak Balázs és Jakab méregették egymást továbbra is, mint két kakas a szemétdombon.
– Na, hogy tetszett? – fejezte be az öregúr elégedetten. – Ugye, igazam volt, amikor azt mondtam, egy költő sem ír manapság ilyen gyönyörű költeményt?
Senki sem válaszolt, ehelyett éles, kb. száz decibel erősségű kürtszó hasított az est idilli csendjébe.
– Jézus Mária, mi történt? – rezzent föl ijedten a Péntek ház asszonya. – Marcika, légy szíves, fejezd be ezt az éktelen tülkölést!
– Gól! Gól!
A ricsajra megelevenedett a szomszéd ház, s egy pillanattal később ösztövér férfi battyogott a drótkerítéshez.
– Jó estét, Takács úr! – üdvözölte a kőműves, odabaktatott a szomszédhoz, váltott vele néhány szót, majd tisztelettel megkérte, csatlakozzék ő is hozzájuk.
– Sajnálom. Igazán hálásan köszönöm, de beteg a feleségem. Majd máskor, esetleg Péntek úr névnapja alkalmából. Addigra, remélem, nekünk sem lesz ennyi problémánk. További kellemes szórakozást, és ha kérhetném, fogják halkabbra a lejátszójukat!
– Magától értetődik. Egy percre azért még átugorhat mihozzánk. Na, csak egy pillanatra. Bekap egy pohár kisüstit, és már mehet is vissza a feleségéhez.
– Nem bánom, de tényleg csak egy pillanatra.
A vendéget részvevő arccal fogadták. Tudták róla, hogy szegény, hatgyerekes édesapa. Szűzanyám, hat gyerek, akik közül egyikük félig vak is ráadásul, és minden jel szerint nemsokára teljesen meg is vakulhat! Hacsak a jóisten csodát nem tesz a kilencéves, göndör hajú Irénnel.
– Bort, pálinkát?
– Inkább pálinkát, ha lehetne.
Megkapta a pálinkát, hozzá két zacskó élelmet: kis krumplit, sült pulykát, kávét, narancsot, süteményt…
– A gyerekeknek. A feleségének meg jobbulást kívánunk – nyomta Péntekné a zacskókat Takács szomszéd kezébe.
– Köszönöm. Az isten fizesse meg maguknak.
– Irénke? Találtak már megfelelő orvost a számára?
– Találtunk.
– Valóban? – örült meg a hírnek Péntekné. – Hol, kit, és meg is műti a kislányát?
– Németországban. Egy híres szemészprofesszort, és, igen, meg is műtené Irénkét.
– De hisz ez nagyszerű! Hallottátok? Gratulálok! – ölelte át a megviselt arcú, ágrólszakadt édesapát.
– Én is – lépett hozzá a házigazda.
A férfi halotthalványan rogyott vissza az asztalhoz, és gyorsan felhajtott még egy pohár kisüstit.
– Valami baj van, Takács úr?
– Csak annyi, hogy lemondtuk a műtétet.
A család furcsa szemeket meresztett a szomszédra.
– Miért, olyan veszélyes? – puhatolódzott megértően Aranka.
– Megjárja, viszont annál drágább, asszonyom, annyira, hogy ki sem tudnám fizetni – szökött egy könny Takács úr szemébe. – Na mindegy – állt fel ismét szomorúan. – Ilyen az élet! Megesnek ennél súlyosabb dolgok is, ugyebár. Irénke legfeljebb csak megvakul – emelte tekintetét Péntekre.
Az zavartan nézett a lampionok körül repkedő rovarokra, Jakab malmozott, míg a többiek poharukat szorongatva hallgattak. Ekkor Évike, Balázs öt-hat éves kislánya tipegett az apához.
– Tessék a babám, Irénnek adom ajándékba.
Balázs megszégyenülten ütött a homlokára.
– Hozz még egy szatyrot, mama, légy szíves!
Amint megkapta a szatyrot, lekapcsolta csuklójáról a karórát, és bedobta a szatyorba.
– Jakab?
A fiatalember ezer forinttal ajándékozta meg a beteget, de a többiek is mind kitettek valamivel magukért beleértve Marcit is, aki féltve őrzött vuvuzeláját csúsztatta a szatyorba.
– Fogja, a magáé, aztán meglátjuk, mit tehetünk még ez ügyben.
Takács úr megrendülve tántorgott ki a lugasból. Nem sokkal utána pedig Péntekék búcsúztak el az ősöktől. Még egy hörpintés, utolsó kézszorítás, és átvette a „tücsök csendes birodalmát”.