Addig néztem a lenge, fátylait úsztató táncosnőt, míg elindult tollam a lapon. Minden rezzenésnyi mozdulatát szóra „fordította le”. Egy-egy fergeteges piruettből hosszú pongyolamondat lett, a megtorpanásokat gondolatjellel, az őzikeugrásokat pedig felkiáltójelekkel ábrázolta. Amikor vége lett a táncnak és lehullt a függöny, egy sűrűn beírt lap hevert előttem. Egy hosszú-hosszú prózavers. Többször is átolvastam, de csak a szavakat ismertem föl. Mögöttük semmi sem volt. Hasonlított a tüneményes táncosnőhöz, akinek megcsodáltam alakját, kecses mozdulatait, de érzelmeiről, gondolatairól semmit sem tudtam. A tánc „üzenete” sem volt az enyém, így a szó csak üres burok volt, hiányzott belőle a lényeg.
Előttem egy egyszerű másolmány volt, olyan idegen tőlem, mintha más ember fehérneműjét vettem volna fel. Égtek a tollat markoló ujjaim, viszketett az egész karom. Tudtam, ha most aláírnám ezt az irományt, becsapnám vele az olvasót. Soha nem tudná meg, hogy táncot olvas, melyből csak a látványos fátylakat lobogtatták meg előtte.