Restellem bevallani, eddig már többször is megijesztett a Malom utcai huszár Székelyudvarhelyen. Elég sokáig a vár- udvaron állt (pontosabban ült a lován), amíg aztán valakik nagyon helyesen úgy gondolták, mégsem ez a legjobb hely neki. A vár már felépítésének hónapjaiban erősen gondolkodóba ejtette a város lakóit, lehet, e műanyagból fröccsöntött figurával sem lesz könnyű összebékülni. Vagy egyszerűen csak giccses ebben a lepusztult, ámde mégis történelmi környezetben. Akár mézeskalács is lehetne, olyan szívdöglesztően édes. Nem ismerem huszárunk történetét, csak annyit tudok róla, hogy olyan, mint az állatorvosi ló, ami arra jó, hogy az egyetemen megtanítsák a hallgatóságot, mi a fej (és hol van), a sörény, tompor, pata, s hogy ennek a lónak gazdája is van, aki büszke fölénnyel ül a nyeregben, nyugodt, de férfias pillantással bámul a kerítés fölött, közeledik-e az ellenség. Ebben az apró zsákutcában tán a legnagyobb a nyugalom, száz méterre innen, a Rákócziban idegesítő a nyüzsgés. Itt csak akkor növekszik a forgalom, amikor a kicsiket hozzák illetve viszik, rendszerint kocsival. Akkor tényleg szűk az utca. Mondom, a kerítés mentén ha felpillantok, megijedek: ugyan nem fordul felém, de mégis lát engem ez a Jávor Pál-bajuszos alak, csak idő kérdése, hogy felrikkantson: vágta, megjött az ellenség! Azzal megsarkantyúzza lovát, nyaktörés kockázatával átugrat a kerítésen, előrántja villogó kardját, én pedig tudom, ez életem legutolsó pillanata, ami bőven sok ahhoz, hogy minden, ami életem során megtörtént velem, elzúgjon lehunyt szemeim előtt. Aztán már csak az érzékelhetetlen nagy semmi következik. Jó, hogy a huszárt a napközi udvarán állították fel. Ezzel egyetlen csapással több legyet is ütött a költöztető: ha emlékezetem nem csal, valakik ajándékként hozták ide a székely anyavárosba, s ha ez így van, akkor nincs harag, hogy ők jó szívvel adták, egy ideig még a várat is védte, aztán… Nincs eltüntetve, ráadásul a programszerű nemzettudat-nevelésbe is bekapcsolható, lám, ilyen jóvágású és vitéz őseink voltak, vegyetek példát róluk, és ne a Pokémon- meg bambis filmeken pallérozódjatok! Valaha egy röplap járt a kezemben, egy tábort bontó levél, 1814 nyarán keltezték a dokumentumot, amelynek aláírója József nádor volt. Rögtön a napóleoni háborúk végén a nádor, megdicsérvén a magyar inszurgensek helytállását, mintegy napiparancsban adja ki, most már tessék hazamenni és még egyszer köszönet. A győri megfutás a francia hadaktól nem lehet, mert öt évvel korábban volt. Különben sem volt oly szégyenteljes, mint Petőfi írta A nép nevében című versében, a magyarok igen jól vitézkedtek, az osztrák hadvezetés stratégiai hibái az igazi ok, meg az erős túlerő. 1814-ben másvalami futott le, a bécsi kongresszus, amikor újból s a polgári újkornak megfelelően sokadikszor felosztották Európát a nagyhatalmak. Ez is eszembe jut erről a nájlonhuszárról, s hogy városunk mindenképpen jó ennek a szobornak. olyan operettes egy-egy lazább pillanatában, hogy jobb se kell. Az akkor még új művelődési házban, az ötvenes években operettsorozatot vittek színpadra a műkedvelő kisiparosok, telt ház, dübörgő tapsok, a dívát, a bonvivánt az esti korzón köszöntötték nagy kézcsókommal vagy alásszolgájával. Ha e fecsegésért megharagszik huszárunk, hát az ő dolga. Én most egy darabig elkerülöm még a Malom utcát, ő pedig pásztázza csak a terepet, mert nincs más dolga.