Varga Andrea 1956 november – az ítéletek napjai és a méltó emlékezés
Ünnepelni csak méltóan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.
Csak akkor, ha van mit, s ha indokoltsága, vagy az ünnep kegyeletessége harmóniában van az emlékezés és a maradandóság feltételeivel.
Díjazni is csak akkor és csak azt érdemes, aminek méltó respektusa emeli, s nem megfosztja az ünnepet a dicsfénytől.
Évfordulós szokásnak, politikai konvenciónak és zengzetes dicséretnek évi egy vagy két napra koncentrálása, a nemzeti fejlődés alapozásával jelzett augusztus 20., és a nemzeti áldozat emlékével egybemosott október 23. zászlódíszbe vonásának leleménye kétségtelenül sokak lelkében és életrendjében kap pirosbetűs naptári jelet. Nem ok nélkül, de mostanság nem is igen méltóan.
Mert hát lehet örvendeni a nemzeti kormányok nemzeti kitüntetéseinek (szinte önálló lovagrend immár, akiket részeltettek a plecsnikből), a nemzeti lángoknak és himnuszoknak, úgy, ahogy azt a szabadság ősi-hősi eszménye kívánja. Lehet távmondatot, sms-t és ünnepi üzenetet küldeni a messzeségből is, hogy mintegy teljes legyen a helyiek társasjátéka… De vajon ha „lefut” a naptáron a kegyes-piros nap, mi marad utána…? Fekete számok 364 további oldala? Vagy inkább a néhány napos kellemetes közérzet, hogy ím, megünnepeltük ismét, megkoccintottuk megint, elmondtuk újfent, hogy mily hősök voltak a hősök, s mily hősök leszünk mi is, akik erre visszagondoltunk…? Aztán jönnek a holnapok, s feledésbe megy rendre a kegyelet Nagy Imrét illetően, por hullik a Bibó István sugallta vállalásra, jelentörténeti hetek és hónapok rakódnak rá a Jászi Oszkár tervezte konföderációkra, leszakajtott naptároldal marad az aradi tizenhármak és a segesvári petőfik évnapja, ködbe vész az autonómia, az önállóság, a magabízás, a testvériség vagy a szolidaritás rövid kalandja is.
E sorok írója majdnem negyedszázada kutatgatja Bukarestben a magyar és román politikai kapcsolattörténet rejtelmeit, filmet és kiállítást csinált Romániának és Kelet-Európának a hőstelen forradalmárok ’56-járól, az áldozatok tíz- és százezreiről, az európai szabadság és rendszerváltások fél évszázadáról, az európaiság értékeiről és példáiról. Kapott is ezért, amit kaphatott, pezsgőt és kémgyanús vádat, elismerést és irigységet…, publicitást és kitüntetést is. Csak egyet nem kapott: olyasvalamit, amit nem neki kellett volna kapnia, hanem azoknak és azok hozzátartozóinak, akikről maga az ünnep szól, akik ürügyén a pezsgőspalackok pukkanak, halas-kaviáros szendvicsek behalnak, vakuk villannak és hírszerkesztők hebegnek nemzet-szerte. Azt nem kapták, aminek a rendszerváltások Kelet-Európájának méltóságos fölemelkedése óta nem az utolsó, hanem a pezsgőbontást jóval megelőző értékszempontnak kellett volna lennie. Azt nem kapták, az elismerést, a valódi meghajlást, az illő tiszteletet, a fohászt és köszönetet, amiért életüket áldozták egykor minden 56-osok, minden 89-esek, minden rendszerváltók. Azt nem kapták az érdemesek, hogy ne ítélje formáljogilag mindmáig közbűntényes gaztevőnek Őket a politikai világ, az a világ, melynek közbűntényessége sokszor nemcsak a múltban, hanem a jelenben is fel-feltűnik sokaknak. E közbűntényesség első és legfőbb formája a méltatlan feledés, az eszközracionális kihasználás, a hamis csillogás, amely a valódi hősök, mártírok és vállalásosak élete, életük értelme vagy sora volt.
Érdemes-e vállalni eszmei közösséget, szabad-e kockáztatni kétséges követői címet, illik-e dicsfényben fürödve mosolyogni az egykor áldozatosakkal egy napon…? Ki osztja és kinek a dicsfényt, glóriát, elégedett mosolyt és elvbaráti kézfogást? És hol marad az, hol maradnak mindazok, akiket Romániában húsz év sem volt elegendő rehabilitálni – egyedül az európai Európában, a keresztényi világban, a felzárkózás modernségét hajszoló féltekén…
Érdemes-e azok közé tartozni, akik fennhangon ünneplik a meg nem szolgáltat, a ki nem érdemeltet, a méltatlanok gyarapodó körét, a hasonlóképpen egynapos dicsfényben fürdőzők siserehadát? Szabad-e úgy hinni, hogy az 1956-os „emlék-év” lejártával csak az néhány emlék-óra is elegendő immár, amely a pezsgőbontásra alkalmas? Lehet-e úgy tekinteni, hogy miként a csillag megy az égen, méltóképpen megültük ma is az emléknapot, s az öreg délutánban lassan lapozunk egyet a naptár fekete másnapjára…? S ha lehet, ha érdemes, ha jó s ha kell, kié az érdem, hogy lapozhatott…? Pontosan, szépen…
Megjelent: http://www.erdely.ma/publicisztika.php?id=76689
Utóirat az elvérzett forradalomhoz
A Szabad Kossuth Rádió 1956. november 4-én hajnali 5 óra 14 perckor megszakította adását. Az események innen felgyorsultak: Nagy Imre szólt a nemzethez, az oroszok szó nélkül bevonultak, a forradalom megbukott. A kérdések, hogy győzhetett volna a magyar forradalom, készült-e Amerika az intervencióra, máig sem találtak választ. Ehhez az is hozzájárul, hogy a CIA Kelet-Európára vonatkozó, november 4-i jelentések máig zároltak, nem kutathatóak, míg a forradalom többi napjára vonatkozó jelentések kutathatók.
1956. november 4.-ről nehéz elérzékenyülés (vagy legalább megrendülés) nélkül írni. Még olvasni is. Sőt, talán nem is szabad ezek nélkül, s ha magyarok, nem is sokan tudnak…
A Szabad Kossuth Rádió negyedikén hajnalban, 5 óra 14 perckor – Buga Jakab előre fölvett, a kisgyermekes anyáknak szóló Orvosi Tanácsai után – egy percre megszakította adását. A világháborút átélt generációk már ebből sejthették, drámai fordulat következik, hiszen a néma rádió általában légitámadást jelzett.
A legfontosabb öt mondat. Az egyperces szünetet követően (ahogy azt a Szabad Európa Rádió Münchenben működő rádió-lehallgató osztályának jegyzőkönyveiből tudjuk), minden bejelentés nélkül, háromszor egymás után elhangzott a Szózat. És 5 óra 20 perckor jött Nagy Imre, az ellentmondások és az ártatlan hazugságok ellenére is igaz, szűkszavú szózata. A nap, de az egész forradalom (meg a magyar rádiózás-történet) egyik legfontosabb 5 mondatos szövege. Ha hihetünk az amúgy kétarcú Vas Zoltánnak, aki az éjjelt más miniszterekkel és volt/leendő kommunistákkal együtt a Parlamentben töltötte, a mondatokat Donáth Ferenc és Tildy Zoltán fogalmazták, de legalábbis ők biztatták Nagy Imrét arra, hogy szóljon a nemzethez. Ma már tudjuk: utoljára.
A figyelmes hallgató – ha egyébként nem észlelte volna, hisz hajnali időpontban nem sok az éber hallgató – a beszéd mögül kihallhatta a közeledő szovjet hadsereg tompa zajait is. A katonai beavatkozásról az SZKP elnöksége már október 31-én döntött, vagyis a Köztársaság téri pártház ostroma és a Varsói Szerződésből történt kilépés után úgy tűnik, minden eldőlt.
Négy nap kellett ahhoz, hogy a Konyev marsall és Zsukov honvédelmi miniszter forgatókönyve szerint mozgatott szovjet hadsereg – az (ellen)forradalom kezdetén szerzett rosszízű tapasztalatokból okulva – immáron totális technikai arzenállal, a legmodernebb T-54-es tankokkal elérje Budapestet. Miközben ugyanebben a négy napban, az önszerveződő civil Magyarország bátran, lelkesen és magabiztosan fölépített egy új hazát, demokratikus intézményekkel, sajtóval és társadalmi szervezetekkel. Ezeknek jó része november 4-e hajnalán elvérzett. De mégsem mondhatjuk, hogy november 4-e lett volna a mélypont, a katasztrófa vagy a kapituláció napja. A reménytelenség csak 1956/57 fordulójára szállta meg az országot és a függetlenként gondolkodókat, amikorra nyilvánvalóvá vált, hogy sem nemzetközi segítségre, sem tartós és célravezetően eredményes belső ellenállásra nem számíthatunk. Ekkorra a Forradalmi Bizottságokat, az üzemi és területi Munkástanácsokat fölszámolták, és elkezdődtek a közel 4 éven át tartó letartóztatások, meg a még tovább húzódó büntetőügyek is. 1957 elejére szinte hihetetlennek tűnt, hogy két hónappal korábban még a Forgószél hadművelet harckocsijain Szolnokra érkező Kádár/Münnich-féle vezetés is politikai megoldásokra, párbeszédre törekedett volna. Mert hát nem is törekedett.
Intervenció elhalasztva. Bibó István, aki a folyamatosan változó Nagy Imre kormány egy napja kinevezett államminisztereként 4-én utolsóként hagyta el a Parlament épületét (miután a politikai kar, beleértve a kormánytagokat, a hercegprímást és a köztársasági elnököt is, különböző irányokba távozott), mindenféle rossz előérzettel dacolva, Eisenhower elnökhöz fordult segítségért. Azóta sokan, sokszor föltették a kérdést, volt-e valós alapja a nyugati hatalmaktól bármiféle politikai vagy fegyveres segítséget várni. Néhány hónappal ezelőtt részben kutathatóvá váltak a C.I.A. Kelet-Európáról szóló napi jelentései. Ha csak a 20-30 oldalas jelentések nyitólapjait nézzük, jól látható, mi történt a magyar üggyel az Egyesült Államokban. 1956. október 23-án egyetlen szót sem írtak arról, hogy bármire is készülnének a forrongó diákok Budapesten, vagy bárkik a vidéki városokban, ezekről sehol sincsenek informátoraik, híreik. Október 24-én címlapra kerül a „sztori”, a vezető hír Budapest. A következő 10 napon minden Magyarországról szól, a hírszerzés egyre nagyobb apparátussal próbál jelentéseket küldeni Washingtonnak arról, amire senki, de legfőképp ők nem számítottak. Nevezetesen, hogy a civilek pár nap alatt homokvárként elmossák egy totális kommunista állam legfőbb hatalmi és fegyveres szerveit, beleértve az időközben megjelenő szovjeteket is. A november 3-i napi jelentés szerint nyilvánvaló, hogy újabb szovjet intervenció közeledik, a bukás megállíthatatlan. Ekkorra tehát összeállt a kép az amerikai hírszerzés előtt, jó és megbízható információkhoz jutnak arról, amit egyébként a vak is láthatott, (és kétségbeesett vasutasok meg postások folyamatosan jelentésekben küldözgettek a Parlamentnek) arról, hogy Budapestre áramlanak be a szovjet harckocsik. És itt jön a fordulat. A november 4-i jelentések máig zároltak, nem kutathatóak. Mit jelentsen ez? Csak találgathatunk, hogy esetleg valóban megfordult valami az amerikai hírszerzők és szakértők fejében egy esetleges válaszról vagy beavatkozásról. De mielőtt csalfa reményeket táplálna a Kedves Olvasó, ideírjuk a folytatást.
Az eltűntek listáján
Ha kézbevesszük a november 6-i Napi Jelentést, Magyarország a hírek sorában a harmadik helyre került, vagyis két nap alatt leírták, elfelejtették a magyar forradalmat. Miközben még fegyveres harc folyik Budapesten és földalatti rádiók elhaló hangú adásokkal, meg amatőrök morzejelekkel az ENSZ rendkívüli közgyűlésének azonnali összehívását kérik, New Yorkban már csak harmadlagos hír, hogy van valahol egy nemzet, amelyik akart valamit, szabad akart lenni, egy nemzet, a magyar.
Utóbb elhaltak a hangok, elnyomta őket a csipogás és motorzaj gerjesztett túlereje. Elhaltak a remények is, hogy az egyensúly még fenntartható, a kivívott áldozatos álom még eltarthat legalább egy csekély ideig. Nem, nem akartak a magyarok címlapokon maradni, de meg kevésbé a halálozási rovatokban, az eltűntté nyilvánítottak listáján, vagy a rokonaikat kétségbeesetten keresők hirdetései között. Egy nap, alig több, amíg a szabad levegő talán nem fuldoklással teli, egy csekély kis idő, amíg a jelentések főoldaláról talán csöndben lekerülhet a magyarországi megtorlás. Mert hát aztán ismét vissza kellett kerülni a címoldalakra, ha nem is mindegyikre, de a nagypolitika főbb lapjaira okvetlenül. Negyedike és hatodika között új történetírás hajnala kelt föl, új napot árnyékolt be a fellegek sűrűje, avagy a füst, amely a fájdalmas tekintetet és a reménykedő szemeket meggyötörte.
33 év adásszünet. Egy nappal később, november 7-én, páncélozott kocsin Budapestre érkezik Kádár János, aki a Parlament épületében a betegesen alkoholista és jóformán beszédképtelen Dobi István előtt leteszi a miniszterelnöki esküt. Ekkor sugározza utolsó adását – stílusosan Sztálinvárosból – a még mindig forradalmi kézben lévő Rákóczi Adó:
„Sürgős beavatkozást kérünk! Sürgős beavatkozást kérünk! Sürgős beavatkozást kérünk! Adásunkat bizonytalan időre megszakítjuk! Adásunkat bizonytalan időre megszakítjuk!”
Aligha sejthették, hogy ez a bizonytalan idő 33 hosszú, tompa évig tart majd. Az adás bizonytalansága pedig még tovább megmaradt, mélyen érintve immár a hallgató, az éber, a fájdalmas emberi sorsokat…
Csak egy naptári nap, aligha több. „Csak” egy nép szabadságharca, önérzete, túlélő képességének próbája – aligha kevesebb. Ez volt november negyedikének hosszú időtartamú és súlyos pillanata. Amelyről pedig ma sem lehet már megrendültség nélkül hallgatni.
Forrás: Maszol, 2006. nov. 1.
Új, témába vágó közlemények találhatók még a Periszkóp portálon is
Pusztai Péter rajza