Hadd rakjak új fészket magamnak,
ha már ásítok a lajhárok ketrecében,
ha beköltöztem viharvert tudatomba,
amely unalmas, mint egy otromba,
kidolgozatlan felvonás.

Hadd építsem meg sáros avarból
a száraz égig kanyargó csigalépcsőt,
a gondozatlan béke jelét. –
Ez itt a legalsó szint , a csonka ereklye,
végtagok nélküli lidércek jussa.

Hiába nyavalyog, szüköl az értelem –
díszlépés – bal-jobb! Pattogó parancsszó
a vessző, a pont. Rövidítés az életem.
Hadd olvasszam be a nehéztüzérséget,
vetéljen el az összes anyahajó,
a feltámadt, sánta öreg pedig
húzza csak tovább az ágyúcsőből öntött,
öblösen kongó gyászharangot.
Hadd dobjam partra a pökhendi flottát,
aprítsam fel téli tüzelőnek
a felsúrolt fedélzeteket,
az árbocok öntelt erekcióját.

Hullassa tollait az ezüst gépmadár,
rejtőzködjenek hegy-völgyek menhelyén
mind, akik áldomást innának
a kráterek fenyegető partján,
ahol a hamu oltári szentség,
miközben mi, pogány földimádók,
akiket a nyári fagy sem riaszt,
viharban építjük a szénakazlakat.
Ropogós cipók, kenyerek sülnek
agyag- vagy vályogkemencékben,
időnként a sorvadó holdkaréjról
nincstelen szerelmek könnye hull.

Átalvetőben elszenesedett éveket,
hétköznapokat cipelek,
túl sok a kevés is. Az átok is hála.
Tucatnyi vakmerő eszmény csatangol bennem,
egy csüggedő költő avantgárd halála,
az öregek fekete könyve,
a búskomor Kányafői út, a bozót,
a kényszerű, utolsó lehelet.
Kinyílik a kalitka ajtaja,
a rácsok mögül kiröppen, szárnyra kel
a pattanásig feszült képzelet.

2017. február 6.