Deák-Sárosi László: Vérség és szülőföld
Elek Judit Visszatérés című filmjéről
A film cselekménye 1986-ban játszódik, mint arra utal egy idézett rádióközvetítés. A kezdő képsor a következő: Simon Fischer holokauszt-túlélő hamvait az ő végakaratának megfelelően családtagjai a tengerbe szórják a svéd partok közelében, egy kis szigeten található világítótoronyról. Az elhunytat két rabbi zsoltárokkal búcsúztatja, és kérik a Fennvalót, hogy bocsássa meg, amiért a zsidó vallás tiltása ellenére az elhunytat elhamvasztották.
Tömény szimbolika. A koncentrációs táborból szabadult apa nem képes feldolgozni azt, ami a családjával történt. Ugyanakkor túlélőként azt sem tudja elviselni, hogy nem teljesedett be a sorsa, nem vált áldozattá. Az agresszió a megfélemlítés dramaturgiája az, amit befejezettnek kíván látni a megmenekült áldozat. Ezt fogalmazta meg Kertész Imre is a „Sorstalanság”-gal, mert neki sem teljesedett be a tragikus „sors”-a. Ugyanezt fejti ki Nádas Péter az „Egy családregény vége” című könyvében, ahol egy megfélemlített lány kéri a német tisztet, hogy lője le, de az nem teszi, és ezzel még nagyobb agressziót követ el, mintha megölte volna.
Ficher a végakarata szimbolikus gesztusa alapján befejezettnek akarta tudni a holokauszt dramaturgiáját, ami a hamvasztással ér véget. Ezzel tiltakozik egyben az ő hite vagy legalábbis vallása szerinti Isten előtt is, hogy az ő etnikuma elleni népirtást megengedte a Földön. A jelek szerint azt viszont Fischer azt nem tiltotta meg, hogy két rabbi őt elsirassa. A férfi a teremtett világ szilárd részében, a földben nyugodni nem kívánt. Az őskáoszhoz közelebb álló tengerben, az ősanya-óceánban jelölte meg a sírját, ahol nyugtalan lelkéhez köthető hamvai állandó mozgásban maradjanak, és ne lehessenek lokalizálhatók a golyóbison. A világítótorony csak a patriarchális társadalom csődjének sötét oszlopa ebben a kontextusban. A fényjelek kibocsátására, iránymutatásra hivatott emberi építmény csak ennek a civilizációnak a jelképes elhagyására jó. A tűz is, ami viszont az embernek eredendően az éltető energiát, sőt magát a civilizációt adta. Gondoljunk csak a Prométheusz-mítoszra.
Az elhamvasztását kérő férfi a hullámsír választásával a föld, a haza vonzása ellen is tiltakozik. Az ő szülőföldje Erdélyben van, amely őt a saját értelmezésében elárulta, kivetette. Azt most ne részletezzük, hogy a föld és a haza elárulhat-e bárkit. A szülőföld és a haza mindig több, mint egy ideig-óráig uralkodó hatalom. Mindenesetre Simon Fischer magatartása ennek ellenére érthető, hiszen akinek egyes családtagjai népirtás áldozatai lettek, attól nem várható el arányos emocionális mérlegelés semmilyen tekintetben. Fischer Svédországban idegen földben nyugodna, ezt sem választhatta. Saját népének régi-új hazája, Izrael is bizonyos értelemben idegen nyughely lenne neki, hiszen nem ott született, nem ott élt, nem voltak ott neki ismerősek a dombok, a vizek, a fák, a bokrok, az emberek…
A föld és a szűkebb-tágabb értelemben vett haza azonban olyan identitásképző tényező, amellyel lehetetlen nem számolni. Legyen valaki ugyan vér szerint egy adott etnikumhoz tartozó, ápolhatja saját népének és családjának a hagyományait, akár a nyelvét is; azonban az a környezet, amelyben a világra jött, és abba belenőtt, azt nem képes következmények nélkül megtagadni, még akkor sem, ha ez a haza az ő felfogásában kivetette őt. A hazától, a földtől, a tárgyi és emberi környezettől el lehet szakadni, de aki ezt akár saját döntése következtében, akár külső nyomásra megteszi, abban marad egy erős hiányérzet, amit csak leplezni, tagadni vagy csupán fájdalommal megélni tud, de függetlennek maradni tőle, az nem lehetséges.
Éppen ezért ellentmondásos azoknak az embereknek a felfogása, akik még békében és külső nyomás híján is meg akarják tagadni a szűkebb-tágabb haza identitásképző elemeit: az államalkotó nemzetet, a nyelvet, a helyi anyagi és szellemi kultúrát. Vagy épp a vérségi hovatartozást. Aki következetes, az valóban magáénak tekinti a helyi kultúrát, és azonosul vele megtartván a maga különbözőségének elemeit is. Aki viszont nem képes valamiért a szülőföldje közegével megbékélni, az megkeresheti a választott hazáját is, ahol nem azzal telik az ő élete, hogy a helyi etnikumot színtelen, szagtalan, íztelen, jellegtelen, lokális identitás nélkülivé, nemzetközileg semlegesen lebegővé akarja átnevelni.
Lázadni a haza identitáskerete ellen csak Simon Fischernek volt indokolt, és úgy, ahogyan ő tette. Lenke néni, az ő rokona, aki szintén holokauszt-túlélő a megbékélés irányába tartott, csak nem tudta megvalósítani a programját. Visszatért a második világháború után Románia részét képező Erdélybe, a szülőfalujába, és négy évtizedig ott élt megkeseredetten, magába zárkózottan. Idős korára ismerte fel, hogy gyűlöletben nem élhet tovább, és elhatározta, hogy kivándorol Izraelbe. Ő rájött arra, hogy amíg él és élni akar, addig tartoznia kell valahová, és nem gyűlöletben, de nem is kulturálisan semleges zárványként. Ez a semlegesség viszont szintén zsákutca az utóbbi évtizedek és évek tapasztalatai alapján. Elméletileg szép elképzelés, hogy a nemzeteket és etnikumokat neveljék ki a saját kulturális sajátosságaikból, és ha megszűnnek a lényegi különbségek az egyes embercsoportok között, akkor megszűnnek az édekellentétek is. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy az embereket nem lehet leszoktatni a nemzeti identitásukról. A film története is ezt bizonyítja. Aki képes szembenézni a tényekkel, az rájön, hogy vagy legalább a szülőföldjéhez vagy a nemzetéhez tartoznia kell, ha már a kettő egy időben és térben nem lehetséges.
A második generáció, viszont, amelyik a koncentrációs táborok rettenetét nem érte meg, szintén keresi a gyökereit. Az etnikuma és a szülőföldje irányában egyaránt. Az elhunyt lányának, Katinak a férje előáll azzal a javaslattal, hogy a felesége látogasson el a szülőföldjére, mert ott feltehetően képes lesz felszínre hozni és feloldani a szorongásait. A második generációnak a helyzete sokkal nehezebb, mint az elsőnek. Nekik még nagyobb rettenettel kell szembenézniük, mint a halál közelébe sodródott holokauszt-túlélőknek. A második generáció a túlélő szülők szorongásait örökli – nem a génekben, hanem az érzelmek és szokások révén. Ezek a szorongások sokszor nem eléggé artikuláltak, így még nehezebb ellenük küzdeni. A második generáció nem az idegenekkel, az ellenségekkel kerül szembe, hanem saját családtagjaival, szeretteivel. A túlélők a gyerekeinknek adják tovább a gyakran meg nem nevezett félelmeiket. Kati, az idősebbik lánytestvér még tudja, mitől kell(ene) félnie, mert ő még a deportálás során menekült meg. A húga, Julie azonban nem képes felfogni, hogy az apja nem azért nem akarta már az ő világrajöttét sem, mert tőle személy szerint szándékozott volna megtagadni az életet, hanem azért, mert félt még egy életet ebbe a kegyetlen világba nemzeni. Az apát féltés, tehát jó szándék vezette az élet tagadásához.
Kati sajátosan köztes helyet foglal el az első és a második generációs túlélők között. Ő még részese volt az eseményeknek egy bizonyos szakaszig. Ő volt 1945-ben a legkisebb gyerek, és ennek köszönhette megmenekülését. Csak neki sikerült kibújnia a deportáltak marhavagonjának padlódeszkái közti résen. Katinak tehát van mitől félnie saját jogon is, hiszen ott lapult a sínek között egy méternyire a szerelvényt őrző katonák csizmáitól és puskáitól. Ez lenne az ő fő traumája? Nem, legalábbis nem az egyetlen, és ez ki is derül a filmből. A férj is másra gyanakszik. Kati álmában meztelenül menekül az őt üldöző náci katonák elől. Ezt ő meg tudja fogalmazni, és még Svédországban felszínre hozni. A férj meg is állapítja, hogy ezek nem a neje saját emlékei, de Kati is tudja. Ha Kati „csak” a második generációs pszichózisban szenvedne, akkor meg lenne oldva a terápia felderítő szakasza. Julie-nak a fiatalabb féltestvérnek viszont nem, mert ő nem álmodik ilyeneket, és nem is beszél ilyesmikről.
Kati hiába ébred a lidércnyomásos üldözésből, neki nem az elszenvedett, hanem a hiányzó élmények jelentik a fő traumát. Ez később derül ki a történetből, amikor apja tiltása ellenére visszatér látogatóként erdélyi szülőfalujába, Mákfalvára.
Kati, az ötven körüli nő hazafele az úton felidézi emlékeit, és egyre nyilvánvalóbbá válik számára, hogy a gyerekkori élmények jelentik vagy jelentenék az érzelmi biztonságot. Felidézi a vonatból történő megmenekülését is, de többségükben a kellemes emlékek jönnek elő egy-egy párhuzam kapcsán. Visszaidézi, amikor gyerekkori szerelmével játszadoztak, együtt utaztak a szénásszekéren; vagy amikor az apja az iskolába vitte őt Kézdivásárhelyre. Ez hiányzott igazán Katinak.
Nagyon érdekes a nyelv kérdése. Fischerék Erdélyben magyarul beszéltek, kulturálisan a magyarsághoz kötődtek. Svédországban a családban viszont angolul beszéltek: nem a helyi nemzet nyelvén, de nem is a saját etnikumuk nyelvén. Valóban drámai lehet elveszíteni valamit (jelen esetben a magyar anyanyelvet) és nem találni helyette másik anyanyelvet. Ez a film cselekményéből derül ki, mert Katinak megrázó, de jó élmény, amikor rájön az útirány felől érdeklődve, hogy tud még magyarul. Ugyanolyan beszédes az a jelent, amikor a Mákfalván élő Lenke nénivel találkozik, és megilletődve a találkozástól és a felkavart emlékektől, váltogatják az angol és a magyar nyelvet: egy családból örökölt és egy választott „anya”-nyelvet. Mindkettő az övék is meg nem is.
A film a problémák felvetésének szintjén teljesen következetes, a történet viszont dramaturgiailag kissé kidolgozatlan, darabos. A főszereplőnő, Kati traumája látszólag megoldódik, mert a szülőföldre érkezvén megtalálja a gyökereit, szorongásainak, vágyódásainak forrását. A befejezés azonban korántsem azt sugallja, hogy a feszültség feloldódik, vagy erősebb nyugvópontra talál. Katinak nem adatik meg, hogy találkozhasson gyerekkori szerelmével, mert az épp akkor lövi agyon magát, a családi drámája betetőzéseként. Kati Teleszkay Sándor öngyilkosságának helyszínén, ami egyben az egykori találkozásaik helyszíne is, egy elhagyatott erdészházban kiássa egyetlen gyerekkori tárgyi emlékét, egy játékbabát, és azt a halott Sándor holttestére teszi.
Kati életében felszínre került szó szerint is valami, és nem maradt más ok vagy ürügy titkolózásra. Lehet, hogy neki világossá vált minden, de mi van a férjével és a húgával, akik közt szerelmi kapcsolat szövődött, és Kati épp ezen utazás során fedezte fel? Kati és Steve az utolsó előtti jelenetben kibékülnek, megbocsátanak egymásnak. Azonban kérdéses, hogy ez valóban elegendő-e ahhoz, hogy a férj és különösen Julie húga problémáit megoldja, vagy legalább tudatosítsa, nevén nevezze?
Nyilván, egy történetnek, egy filmnek nem kell minden ilyen nagy kérdést megoldania vagy megválaszolnia. Ezt a megoldatlanságot én viszont a film dramaturgiai felépítésében látom. A felvetett problémák és a dramaturgiai panelek rendben vannak, csak egymáshoz nem illeszkednek kellőképpen. Nem szervesülnek egységbe a konfliktusok mélyebb, árnyaltabb feldolgozottsági szinten Azért említek dramaturgiai paneleket, mert minden kisebb-nagyobb elem önmagában rendben van, csak a kötőanyag nem elég szilárd közöttük. Olyan a film, mint egy épület egymáshoz nem teljesen illeszkedő kövekből, és közülük hiányzik a mész vagy a malter.
Jól ki van találva az alapszituáció a temetéssel, a hazalátogatással, Teleszkay Sándor vadász drámájával, csak a motivációk nem kerülnek mindig felszínre a néző számára. Amikor viszont egyértelműek a motivációk, akkor a kidolgozottsági vagy a prezentációs alaposság hiányos. Az erdész jelleme nincs eléggé kidolgozva. Túl egyszerűen nyer bemutatást a rezignáltsága és a féltékenysége révén, így önmagában. Kevés pluszt jelent a vadászathoz medvecsalinak szánt vemhes ló iránti sajnálata is. Jó lett volna tudni, miként reagált volna arra, ha megtudja, hogy Kati, a gyerekkori szerelme hazalátogatott, és a közelben van. Túlságosan szenvtelenül fogja fel a felesége félrelépését, és azt is, ahogyan lelőtte a nőt a szeretővel együtt. Nincs igazán dramaturgiai szerepe az unokaöccsének sem, aki csupán szemtanú. Van egy rövid jelenet, egy halvány utalás, hogy Anna, Sándor felesége vele is flörtölt, de ennek nincs folytatása. Sándor hosszasan beszél, filozofál Zolinak, az unokaöccsnek, de a szavaiból kevesebb derül ki, mintha néhány szituációban élesben nyerne jellemzést külső nézőpontból.
Egyáltalán az a baj, hogy a szereplők fő jellemzése beszéd általi önjellemzés. Nem olyan feltűnően, mint a szappanoperákban, de az eljárás azonos. Nagyon szövegközpontú dramaturgiailag a film. Néhány epizódban ez hatásos, de csak akkor, amikor a nyelvi kifejezés nem semleges (ön)elbeszélés, hanem viselkedés. Ilyenek, mint amit már említettem, amikor Kati rájön, hogy ért és beszél magyarul; és ilyen a Lenke nénivel való poliglottális társalgása. Szintén jók, mondhatni (kor)hangulatfestőek a nyelvi megnyilatkozások a magyarul, románul, franciául, angolul – anyanyelvi vagy idegen akcentussal. Az erdész öccse, Zoli olyan ízesen beszél székelyföldi kiejtéssel, hogy az már önmagában képes megidézni egy tájegység hangulatát.
A kamera sem fukarkodik a jellegzetes helyszínek megmutatásával. A képek megragadják mindazt, ami az erdélyi táj és a falvak szépségét jelenti, és a diktatúrában pusztuló-pusztított környezet „egykor volt” érzésének szorongató varázsát. A filmet eredeti helyszíneken forgatták, vagyis Kézdivásárhelyen és a környéki falvakban, erdőkben. Sok mellék- és epizódszereplő székelyföldi, helyi színész.
A képeken, az operatőri munkán semmi nem múlott. A színészeken sem. Legkevésbé a két főszereplő volt meggyőző: Teleszkay Sándor (Demeter András) és Fischer Kati (Gati, Kathleen), de bizonyára épp a kidolgozatlan karakterük, és a történet dramaturgiai aránytalanságai miatt. A kisebb szerepekben mindenki hiteles, de legalábbis meggyőző volt.
A korhű események, helyszínek általában jól illeszkednek a cselekményhez. Hitelesek a lepusztult szorcreál városi felvételek és az érintetlen természet képei. A film találóan idézte meg a nyolcvanas éveket az áramszünettel is, ami akkortájt rendszeres, sőt tervezett „jelenség” volt. Ugyancsak időpontmeghatározás céljával kerülhetett be egy epizód, amikor a Svédországból érkező család a román határon várakozik, és a rádióban épp a BEK-döntő közvetítése megy. 1986-ban nyerte meg a Bajnokok Európa Kupáját a Steaua nevű román csapat a Barcelona ellen. E korhű eseménybeszámoló beillesztésének csupán a helye problematikus. A néző így azt gondolhatja, hogy Fischeréknek azért kell hosszasan várakozniuk a határnál, mert a határőrök a BEK-döntőt hallgatják vagy nézik. A Ceauşescu-rendszer keménységét és abszurditását az mutatta volna meg jobban, ha minden ok nélkül várakoztatták volna őket órákon keresztül. Aki átkelt többször a román határon a nyolcvanas években, az tudja.
Jó elgondolás volt a külföldről érkező család látogatását a Kárpátok géniusza székelyföldi vadászatának idejére időzíteni. Így lehetőség nyílt arra, hogy a biztonsági intézkedések révén a diktatorikus rendszer elnyomó gépezetének a munkája részben láthatóvá váljon. A vadászat előkészítését azonban dramaturgiailag jobban össze lehetett volna dolgozni az egyik főszereplőnek, Teleszkay Sánornak a drámájával. Teleszkaynak kellett előkészíteni a vadászatot, hogy a diktátor biztos fedezékből lelőhessen egy medvét. Őt viszont, mondhatni, a vadászattal kapcsolatos eseményektől függetlenül éri el a végzete, és a hazalátogató Fischer Katiról sem szerez tudomást halála előtt.
Erősen kérdéses befejezés mind a dramaturgia, mind a korrajz szempontjából, miszerint a szekuritáté embere meghatódik attól, hogy az informálisan már szöktetési kísérlettel meggyanúsított Fischer Kati megtalálja a négy évtizeddel korábban az erdészházban elásott babáját. Ő és a családja szabadon távozhattak a vadászat szigorúan őrzött körzetéből és egyáltalán az országból. Nekik pedig mindössze annyi a következtetésük, a határt elhagyván, hogy most már „mindent lehet” nekik, és „szabadon énekelhetnek”.
A film számos valódi és komoly kérdést tesz fel az identitással és az identitásvállalással kapcsolatban. Ezek közül többet érett szinten meg is válaszol. Amelyeket nem, azok vagy megválaszolhatatlanok, vagy elsikkadnak a dramaturgia összhatásának hiányosságai között. Beteljesíti a cím által ígért programot: „Visszatérés”. Ha valaki saját elhatározás alapján vagy külső nyomásra eltávolodik a gyökereitől, annak belső késztetése lesz a visszatérés. Van, aki a szülőföldjére tér vissza; van, aki a népéhez, mások pedig egy szegényesebb tapasztalati szintre.
Elek Judit rendező
Pusztai Péter rajza
2011. március 15. 20:00
Deák-Sárosi László kritikai elemzését igen jónak tartom, annál is inkább, mert módomban volt Elek Judit filmjét alaposan megismerni munkám során. A kritikus nagyon jól elemzi és megfelelő helyeken remekül kiemeli a főhősnő többszörös „beszorítottságát”, erős és önálló személyiségét is, ugyanakkor kitűnően veszi észre a forgatókönyv gyengeségeit. Nagy előnynek tartom, hogy a kritikus jól ismeri Erdélyt, pontosabban a Ceausescu Romániáját, s veszi észre a nem odavalósi alkotók felületes ismereteit. Örülök, hogy elolvashattam!! Köszönöm!
2011. március 18. 07:34
Az elemzés révén hirtelen én is a film szereplője lettem. Nagyon jó a kritikai értekezés is. Köszönjük László!
2011. április 3. 13:36
Élettel telített, minden sor megelevendett előttem, pdig még nem láttam a filmet. Kíváncsivá tett, a magyarázatok, a felvillantott pontok elgondolkodtatóal. László érzékenyen fogalmaz, amivel szinte rá-érzékenyít mindekit is filmre.
Köszönöm az élményt!