Nem baj, kisfiam, mondta anyám,
szelíd gyönyörű anyám, amikor
szétszedtem a telefont, hogy megnézzem,
hogy jön s megy a hang,
s utána már nem működött.

A rádiót is meg akartam vizsgálni,
keményebb munka volt,
az adások abbamaradtak
valami miatt, amit nem értettem.

A fegyvert a falon túl magasra akasztották,
nem tudtam szétszedni,
pedig tüzetesen
belenéztem volna.

Szétszedésben jó voltam,
működésem nyomán
rengeteg alkatrészem lett,
persze nem illettek össze,
hevertek szerteszét – de kincs volt akkor is.

Emlékszem, amikor szétszedtem a kishugom
babáját, egyszerű jószág volt,
nem volt nehéz tagjaira bontani,
anyám egy szót se szólt,
csak szomorúan nézett.

A kishugom még nem született meg,
sehogy sem akart megszületni,
pedig már volt játékbabája. Addig.

Hanem anyám, gyönyörű anyám
a vázából a virágot nem hagyta
kivenni. Kaphatta valakitől?
Közben a növényhatározóm tele volt
mindenfélével, gyopártól biloba levélig.

Azt mondta anyám, a virág élete igen rövid,
s nem lehet megjavítani, hagyjuk úgy.
Úgy hagyni, ez a gondolat nekem akkor
nagyon megtetszett. S tetszik ma is.
Nem vagy te rossz fiú, mondta anyám.