Ady András: Kétely
a nap gyermekhaj-illatából
meleg kézmozgásából sem
tudom hogy ki vagyok és
az sem segít hogy szinte
nénikémnek érzem a fát
amelynek nekidőlök vagy
amely arra-jártamban pillanatra
hozzám simul persze egy
darab ágai közé akadt
szürkéskékes éggel amelynek
gyanítom hogy frissen öntött
acélalkatrész illata van nem
tudhatom csak sejtem hogy
lehetek valami része annak
az útnak amely vezet néha
megvezet hisz én rajta járok
ő a lábam alatt megy hátrafelé
miként gumírozott mozgólépcső
és mindketten abban járunk
hogy valamerre menjek
már végre hátha ez által
öntudatra ébredek netán a
cél végre ad nekem valamiféle
nevet név-értelmet valahogyan
szólítható leszek mert csak
érzem de nem értem hogy az
éppen kasza előtt álló fű csak
könyörög nekem valamilyen
címen hogy ne tegyem hagyjam
nőni még egy szál-percet egy
kis zöld öröklétet s csak ha leszámolt
hajlékony álmával csak akkor
essek neki én ez a valaki
ez a nevetés és dühgomolyag
amely ide-odagurul a saját kis
puha-kemény szobavilágában
rét-erdő létében téglára és
habarcsra emlékeztető tetőt is
idéző fentről jövő szél-hangzavarában
ez az egy valaki akinek keze
hasonlít valami kreátoréhoz
hangja egykor ének lehetett
szeme látnok amikor még
valójában volt mit és még látott…
mindezek és mindenki dacára
nem tudom hogy ki lehetek
s hogy tán éppen az vagyok
Pusztai Péter rajza