A Sokszínű városaink margójának széljegyzeteként

Mily irigykedni valóan magabiztos mindig az a „tudás”, mely a nemtudásra, ismerethiányra, közömbös tompaságra alapozott, s mily esélytelen is vele szemben a folytonos kérdésekre épülő kétkedés, belátás és elfogadás…! Nem saját találmányom ez, persze, hisz a Balgaság dicsérete már a felvilágosodni készülő humanizmus delén is antik gondolatnak szóló értékfelismerés volt… De belátni ma is érdemes, mi minden „spórolható” meg, ha épp nem szorul rá az értéknormákat formáló lény, hogy szembesüljön a lehetséges más felfogások végtelen árnyaltságával…

Elbeszélek, látszólag „fölébeszélek” tárgyamnak…, de mégsem. Már bevezető áttekintése, és záró esszéként formált politikatörténeti szemlézése is ugyanezt a mélységesen bizonytalan bizonyságot erősíti ama kötetben, melyet Nádori Attila szerkesztésében, Karádi Éva és Hushegyi Gábor válogatásában adott közre a Kossuth Kiadó. A Sokszínű városaink. Szlovákiai írók vallomásai városaink többnemzetiségű múltjáról című könyv (Kossuth Kiadó, Budapest, 2016., 312 oldal) kellemes papírja és nett külcsínje mellett oly sok réteget, ámulattól a cáfolatig, ténytől az élményig, tájtól a históriáig, irodalomtól a függésdrámákig terjengő tónust jelenít meg, hogy (talán mindjárt Szigeti László bevezető tanulmányában és fülszövegében is) azonnali cáfolatot kapunk a tévképzetre, mely a magyar fohászokban lakozik többnyire. „Felvidéki városaink” beszédfordulat alatt evidensen mindenkinek Krúdy ízei, a podolini kalamajkák, a lévai hőstettek, a lőcsei oltár, a kassai bombázás vagy a komáromi erőd ugrik emlékezetébe, liptói és túrógombóc, knédli és borovička zamatkörítéssel. A „mindenkinek” persze árulkodó túlzás, evidens tévedés, sőt félrevezető történeti tévképzet is. Mert hát a zentai vagy huculországi magyarnak egészen más képzetek, önnön életvilághoz viszonyított élménytárak, vártúrák vagy gasztro-kalandozások jutnak, mint a kolozsvári, szegedi, őrvidéki vagy temesi népeknek. S ha lehet önkényes jelzőkészlettel azonnal „minősíteni”: az egész kötet épp ezt félművelt literátus túlzásosságot, a félnapos „városnéző” séták csalárdságát, a közhelyes hitek szerint magyar-többségű felvidéki városok légkörét tükrözi át (a magyar etnonacionalizmus két évszázados képződményét ellensúlyozandó) abba a közegbe, ahol a széthulló hungarus tudat és az illiberális, autoriter nemzetgondolat küszködik egymással. S ami itt fontosabb: nem kardozós változatban küszködik, hanem a legfinomabb, legparfümáltabb kölcsönhatásokban. Egy virág-színösszeállítás valamely ablakban, egy régi műhely muzeális megmentése, egy költői szóhasználat, egy hétköznapi utcafotó a párkányi polgárházakról, egy parlamentáris történeti vita a múltból, egy évtizedekig csonka híd újjávarázslása a délvidéki bombázások idejében… – mindezek csodás fénykörbe állítják azokat a flegmán értelmetlen tudatlanságainkat, melyek e városokról (itt szám szerint tizenhétről) éppen hogy más, nem ily kötött látásmódot kínálnak. Még futó lapozás közben is sokkoló a magunk közös tudatlansága, kegyetlen az egyhangú „magyarságtudatos” vagy „nemzetpolitikai” uniszónó megkövetelése, hars módon értelmetlen a valójában kicsinyég sem ismert városok lelkiségi bekebelezése, miközben sem a tényismeret, sem a hely értékeinek átlátása, sem a helyiek számára mindennapos küzdelmek és mindenperces túlélés drámaiságai nem férnek el a Róluk való „tudásunkban”.

Messzire vezetne így, a „mi nem tudunk semmit róluk, mit tudnak Ők egymásról!?” kontrasztjában gondolkodni és szónokolni. S márcsak azért sem érdemes, mert legott a kötet Szigeti László formálta körvonalainak változástörténeti, Mečiar-korszaki, durván etnopolitikai tónusai is azonnal kapnak egy helyi magyarságuralmi előképet, egy etnonacionalizmussal szembeli mozgalmiság-kontrasztot, egy közpolitikai és parlamentáris pártvergődési előképet…, melyhez azután szinte minden egyes írás, szerzői közelítés, emlékanyag és fotó, élményvázlat és tónusrajz a maga módján teszi hozzá a megerősítést éppúgy, mint a tónuskülönbségeket, korszakvázlatok sokféleségével, nézőpontok árnyalásával gazdag leíró megközelítéseket. Nem társadalomtörténeti kismonográfia ez, nem is csak írói képzelet-tartomány, városi legendák köre vagy oknyomozó szocioriport. De ez is, no meg a személyesség hangján szóló („…engem mindig elbűvölt a tarkaság”, „a ház előtt búcsúzunk, ahol lakom”, „a Hal tér volt számomra Pozsony legszebb térsége”, „senkinek nem okozott fáradalmat ez az udvariasság…”) árnyalás, az ott lakók és élők, az ott gondolkodók és érzők, a helyben emlékezők vagy emlékeket megbecsülők, a helyi mások másságának örvendők közös tudása és kölcsönös tudáscseréje az, ami a sokhangú szerzőgárda sokszínű városképét ténylegesen is sokkoló harmóniába képes rendezni…

Bizonnyal létezik oly recenzió is, melyben – sorhosszat nem kímélve – teljes szerzői névsorolvasás kínálkozik, már hogy csábítson is, tereljen is, vonzásköröket alakítson ki vagy orientáljon… De itt most elkerülöm ezt a cselt, mint ahogy az összes település, megközelítési mód, ráébredési és stiláris megoldás sokszínűségét körvonalazó kritikai rálátás flegmáját is. Éppen azt szeretném – s talán a kötet szövegeinek roppant sokízűséget és belső harmóniát egymás mellé rendezni képes válogatásával Karádi Éva és Hushegyi Gábor is sugallani ezt kívánta –, hogy az Olvasó maga fedezze föl a rejtett ízeket, a zamatok fogalmiságának hangsúlyait, a tetszés és megjelenítés kiváló gesztusait, a társas harmóniákat, melyek azt hiszem mindegyik írást egyként és egybehangzóan is megülik. A nációk, vallások, olvasztótégelyben is árnyalt másságosságok ilyetén összhangja jobbára nem tudja jellemezni a szövegválogatásokat… Valamiért itt éppen az a tónuskülönbség a jellegadó, hogy maga az együtt élés, az egymás ellen hangoltság dacára megőrzött épséges érzékenység, a válaszkényszerek késztetéseinek méltó megértése és reflexiója adja a többletet, ami a sokszínűség okszerűségének sokhangú kórusába tud illeszkedni. S nemcsak tud: akar is. Nem lehet Őket „határon túli magyarnak” gyalázni, mert ezt megteszik a fajtudatos felsőbbséggel átitatott mečiaristák is, éppoly nackósan, ahogyan jó száz-százötven évig maguk a főbenjáró tudatú magyarkák ültek bárki más nyakába is. Nem lehet őket társadalmi rang vagy státuszhelyzet alapján összemosni, mert rögtön a ház végében, vagy a lagzin már ott a négy-öt-etnikumú vegyesség, a mixált identitás, a kevercs entitás, és épp mint ilyenek tudnak (ahogy és amikor tudnak…) közösségekben létezni a társadalmiság tompa rangján belül is…!

Sokkolónak címkéztem a kötetet…, de jó értelemben vettem. Inkább meghökkentő őszinteségei, megrázó tartalmai, megható élménykörei, lenyűgöző városközi hangulatai, hódolatra késztető intimitásai okozzák ezt a sokkot, illetőleg az, amit a nem ismert „mi mindenként” sietősen pótolnunk kell, ha bármilyen érvényes képzetet kívánunk ehhez a világhoz hozzárendelni. A válogatók nem szólalnak meg itt külön, pedig izgalmas lenne tudnunk, hányszor hatalmasabb anyagból kellett kiválogatni mindezt… De mégsem hagynak hiányérzetet épp a válogatással, melyből messzire fénylik az a humánus törekvés, a megértés méltóságának és a megismerés lehetséges iróniájának korszakos tükre is, melyben a mindenkori Balgaság birodalmainak letűnte nem valami hősi etnogenocídium révén mehet végbe, hanem a Balgaság istennőjének öndicsérete, Magamatszeretemkének szerepe ellenében felhozható megismerési érvkészlet érvényességének igazolásával. A turócszentmártoni szlovák akropolisz, a bányavárosok patrónusának szobormegmaradási históriája a világnézeti tartárjárások idején, a szakolcai kolostorok szecessziós emlékei, a liptószentmiklósi egyházi rendszerváltás, a pozsonyi Hal tér „multinacionális” légköre, a cipszerek köszöntési szokásai, a késmárki európaiság, a szepesbélai fényvadászok, a bártfai gótikus kolostormaradvány, a Jókai Mór emlékét őrző portál, s még vagy háromezer tünemény lengik be e kötet ismeretanyagát. Egyúttal a Birodalmon-kívüliség, a mentális autonómia, a „magyar mítoszteremtők” ellenében „szélesvásznúsított és színesített” apológiák elleni elemi dac is a szlovák államiság történetének szelektív megközelítésére utal, melynek anakronisztikus tartalmára emlékeztet a kötet végén szinte hátratekintő dolgozatában Lubomir Lipták. E „mazochista történelem” egészséges kontrasztjai fészkelnek, ülnek, sugároznak, kölcsönhatnak a városok minden színterén és a színtér minden városkájában.

Nos, igen…, ez a sokkoló, ez a frászoló, kiúttalanságokat és megértetlenségeket hajszoló balgaság kerül itt a kevésbé erazmusi fókuszba, de annál inkább az élhetőségek mikroközösségi színtereire. A védekező társadalom, a túlélni képes remények terébe, ahol ilyen köteteket nemcsak összeállítani lehet, de közreadni is érdemes.

Forrás: Periszkóp