Valahányszor hazamegyek mindig megállok a kisutcánkban. Csak úgy megállok, mert jólesik. Körbenézek egy párszor, bepillantok a köpeci tiszteletes úr udvarába, ami valamikor a miénk volt, de nyoma sincs már benne a múltnak, hiába keresem a szememmel a kapaszkodókat, csak a fenyőfa amit még nagyapám ültetett, az maradt meg.
Megállok a házunk előtt, felnézek a nagy ablakokra, aztán befelé tartok az utcába.
– Gyere, sétáljunk egyet a Gát felé, ilyent még nem láttál, és már magyaráztam, mondtam a barátnőmnek, aki hazalátogatott velem, milyen érdekes zsiliprendszerrel működött a gátunk. – Megmutatom neked a csobogót, ahol a gyermekkorom meleg nyarai teltek.
Azzal megindultam a kisutcánkon befele a Tanórokba, mint akkor régen annyiszor. Először azt hittem, nem jó helyen járok, hisz egy pár házon kívül már semmi sem volt a helyén, s a patakunk sem ott folyt, ahol régen. Teljesen átalakult a kertek lábja. A Barót patakát elterelték. Új, impozáns házak épültek, hátrafelé, s a Tanórok is eltűnt. Se kukoricás, se veteményes. A legnagyobb meglepetés azonban az volt, hogy a Gát is eltűnt, mintha soha se lett volna. Szomorú lettem, s csalódottan tértem vissza a főútra. A gátról pedig, csak úgy egyszerre, olyan kényszeres beszélhetnékem támadt, hogy nem tudtam megfékezni magam, s jó szokásomhoz híven, lerohantam az emlékeimmel a barátnőmet. Nem tudom mikor és ki építhette a Gátat, az óriási zsilipekkel, csak egyszerűen megvolt. Azt sem tudom, ki lehetett a gazdája, hová tartozott, mert akkor a miénk volt mindenestől. Vagyis a mindenkié az utcában. Nekem csak a kép maradt meg a Gátról, a mi strandunkról, ahol a zsilipeket nagy fogaskerekekkel egy felső emeletről mozgatni lehetett, így szabályozták a vízhozamot, eszerint nőtt vagy apadt a víz, s alakult a csobogó is. Teljes szélességében, lehetett 20 m is, a tetején 2 emeletnyi alsó és felső járat, mint két keskeny deszka járda, ahová fel lehetett menni. Onnan forgatták a kerekeket, nyitották-zárták a zsilipeket.
Mi a patak bal partján strandoltunk. Reggel 10-kor kiengedtek otthonról, mint a libákat legelni, egy nagy szelet zsíros kenyérrel, s egy nagy kovászos uborkával a kis táskában, neki a Tanóroknak, be a kukoricásba, neki a Szabó néni veteményének, a sóskának s néhány reteknek, aztán irány a Gát. 1-re hazamentünk ebédelni, 3-kor vissza engedtek 5-ig, amíg a nap lement. Senkit sem féltettek, hogy belefullad a patakba. A mi kis utcánkból minden gyermek itt strandolt: Ráduly Jutkáék, Román Magdi, Egyed Andrisék az öccsével, Öcsikével Gere Bözsikéék, Szentpáli Julika, a Buksa leányok az utca végén, mi a testvéremmel, Ildivel, s később Andrással is. Ide jártak azok is, akik lennebb laktak a főúton, Komsa Gyöngyiék, Komsa Zsuzsikáék, s a Dombi család gyermekei, akik közül Nusi volt a nagy tornász. Négy évvel lehetett nagyobb nálunk, ő mutatta be a torna ünnepség gyakorlatait nekünk, kicsiknek. Baróton nagy hagyománya volt a tornaünnepségeknek. Az évzárók alkalmával, ahol az egész iskola részt vett, Kerneczky Réka tanárnő, minden tanév végén betanított egy színvonalas tornabemutatót, amit egyszerre végeztek a diákok. Mindenki szerepelt és az egész Barót ott volt, mint a futballmeccseken, vagy bármilyen más eseményen, vagy rendezvényen, még a kerítésen kívül is álltak csodálkozók. A Gátnál, amit tudtunk, leutánoztuk. Nusi hozta a karikát és bravúrosan bemutatta a tornát, mi meg sorra próbáltuk, hogyan kell fogni, és lépkedni vele, emelni, ejteni. Nusi nagyon kecses, jó képességű tornász volt, ő volt a legjobb Baróton, és szép. Fekete hajú, kék szemű, izmos, csinos, hajlékony. A karikát földobta, kecsesen, lábujjhegyen utána futott, közben egyet ugrott szarvasugrásban, fölnyújtott karral elkapta a karikát repültében, és lespárgázott, a karikát pedig a feje fölé tartotta. Ezt a gyakorlatot akármennyit is gyakoroltuk, sohase tudtuk megcsinálni, legalábbis nem úgy mint ő. A sok sikertelen próbálkozás után aztán megelégedtünk annyival, hogy helyben lespárgáztunk, és a karikát a fejünk fölé emeltük, de ezt is sokáig kellett gyakorolni. Akkor úgy tudtam, hogy el is vitték egy vándorcirkuszba Nusit, de ez nem biztos, az is lehet, hogy elszöktették, vagy férjhez ment, mert sokáig nem láttuk (de ebben se vagyok annyira biztos.) Az édesapja, Dombi Sanyi bácsi a vajgyárban dolgozott, s onnan mindig volt süveg cukorkájuk, amit a gátnál nagyon kívántunk, és kaptunk is tőlük, mert jószívűek voltak. A nagyanyám sok finom tésztája mellett mindig ezt kívántuk. Ha lementünk hozzájuk, valamelyikük kinyújtotta alacsony házuk ablakán, mi meg benyújtottuk az otthonról csomagolt almás tésztát. A baj csak az volt, hogy az élvezetünk súrolta a higiénia határait, mert darabokra eltörni nem akartuk, olyan szép volt úgy egyben, mint egy fehér jégcsap az eresz alatt, s az íze mézédes, szájról szájra adtuk így, sorra nyaltuk, mint a fagylaltot a kehelyből. Ha a szülők tudomására jutott az egymás utáni nyalakodás élvezete, letiltották a Gátat. Nusi, Manyi, Misi – a többiek nevére nem emlékszem, csak arra, hogy a kis házukban heten voltak testvérek, de rossz idő esetén, mikor nem mehettünk a Gátra, náluk mindig lehetett játszani a szobában is, mert nem volt szigorúság, mint nálunk otthon.De ez ritkán fordult elő, mert akkoriban mindennap jó meleg idő volt, s akkor irány a Gát. Mi akkor úgy könyveltük el, hogy ez a bal oldali rész a Gátnál: a miénk. Ez volt a gyakorlópályánk. A Barót pataka a gát előtt elhaladt a kertek lábján, a Tanórok végében, ahol rendszerint falépcsős lejáratokat csináltak a mosáshoz, és ott csak derékig ért a víz, úgyhogy egészen a gátig 100 métert lehetett benne úszni. Mindenki tudott úszni akkor. Szelíd és meleg volt a patak, nem örvénylett, nem sodort, csak segített a lefelé haladásban, s hagyta, hogy lubickoljunk benne kedvünkre. Természetesen mi akkor úgy tudtuk, hogy az az úszás, ha egy kicsit leguggolsz, hogy a víz a nyakadig érjen, a lábaddal hosszakat lépsz úgy guggolva, vagy ugrálsz egy lábon, a másikat hátra nyújtva, és a kezeddel evezel, húzol szépen középről kétfelé. Ezt a stílust mindenki tudta, a kertek végében, helyben is lehetett úszkálni, 10-20 métert le s vissza, ha mosás volt a családban, ha meg nem, hát irány a csobogó. A gát előtt aztán ki kellett mászni. A fiúk tudták a férfiúszást is: csapkodtak a karjukkal, lábukkal, forgatták oldalra a fejüket, de ezt mi nem szerettük s nem is illett lányoknak így úszni. A csobogó mohával benőtt, nagy betonöntvényen zuhant le, alatta több gübe is keletkezett, ahol kiszélesedett és pezsgett a víz. Külön élvezet, de művészet is volt a zöld hínárral, mohával benőtt betonon sétálgatni. Alább aztán megcsendesedett, és folydogált szépen tovább a kis patak, két ágra szakadva, középen egy kavicsos szigetet formálva, mely a szőnyegmosásnak kedvezett.
A másik oldalon tanyáztak Vargyasék, a cigányok, és 2 emelet magasságából lélegzetelállító figurákkal ugrottak a gübékbe. Szép testű, edzett fiúk voltak mind. Nem tudtam felfogni, miért cigányok, mikor mind szőkék, és kék szeműek, de azt mondták, hogy azok. Nagyon szépen tudtak tornázni, a szaltót is szinte mindegyikük tudta, mintha bemutatót akartak volna tartani nekünk, a túloldalon, fölmentek a felső járatra, ahonnan a fogaskereket lehetett tekerni, de csak ők mertek a kerekekhez hozzányúlni, meg is tekerték, ha úgy gondolták, hogy gyenge a csobogás, és ott a felső járaton is végig cigánykerekeztek. Ez nagyon veszélyes volt, mert a deszkák helyenként ki voltak törve, bármelyik pillanatban fennállt a zuhanás veszély, lélegzetünk is elállt, szájtátva figyeltük, de ők nem féltek – Ezt csináljátok meg, ha tudjátok – kiáltottak át. Máskülönben nem nagyon barátkoztak velünk, ám ha megharagudtak, vagy csúfolkodott valaki velük, átjöttek a szőnyegmosóknál, ahol a víz csak térdig ért és keskeny volt, a csúfolkodót átvitték az oldalukra túl, és móresre tanították, vagy vízbe dobták azt, aki megérdemelte, aztán utána ugrottak, jól megitatták, s hozták vissza. Úgy hogy Vargyasékat különösen tiszteltük a tornatudományuk miatt. Ők voltak a nagy vezérek a Gát túloldalán.
Milyen forró nyarak voltak, emlékszel? Elköltözésünk után is minden évben a nagy vakációt Friduskánál töltöttük. Semmi különös nem történt, csak a mindennapos Gát… Este öntözés, kötelező feladat, melyhez a vízhordás is hozzátartozott, mert nálunk nem volt kút. Utána, mikor már a csorda is hazatért, kiültünk a kis utcába zsimórézni, amíg teljesen besötétedett. Sokáig lehetett zsimórézni, szerepelni, énekelni, vagy csak nagyokat mesélni a fantasztikus kalandfilmekből, mindent, ami az eszünket megjárta. Aztán bekiabáltak mindenkit, mert öntözni kellett, vizet hordani a szomszédból, majd az esti mosakodás után elcsendesedett az utca.