Győzedelmes napok

Báró Bánffy János őrnagyot küldték Szatmárra, hogy a Dézsnél megvert sereg vezérletét átvegye. De a sereg még a Bánffy megérkezése előtt választott magának vezért. Egyhangúlag s nagy lelkesedés közt kiáltotta ki vezéréül Zsurmayt, a Vilmos-huszárok vitéz kapitányát. (Zsurmay lengyel volt, magyarul törve beszélt, de ügyünkért annyira lelkesedett, hogy lengyel hangzású Zsurmaczki nevét is megmagyarositotta.)
Bánffy azzal kezdte, hogy nyomban megérkezése után elvétette a Zsurmay kardját, a mi annyit jelentett, hogy Zsurmay fogoly. Ezt a sereg annyira zokon vette, hogy fáklyás zenét rendezett Zsurmaynak. A tüntetésnél főszerepet játszottak a bécsi légionisták. Volt magyar és német szónoklat; Zsurmay is ezen a két nyelven felelt. S mikor a fáklyavégeket a nagy piaczon halomba hányták, a légió tagjai az égő máglyát körülállva dalolták a német szabadságdalt.
Deczember 15-én mentünk vissza Nagy Bányára, hova Bem 17-én érkezett meg, hogy az erdélyi hadak fővezérletét átvegye. A piaczon láttam először, a mint botjára támaszkodva járkált fel s alá. Kis termetű, gyönge, roskatag ember volt, zöldes-szürke szemmel, kiálló pofacsontokkal, szürke hajjal. A kenderszin bajusz és rövidke szakál szintén szürke volt. Ehhez a csupa szürkeséghez nem rosszul vette ki magát a fekete viaszos vászonnal bevont kis csákó kócsag-forgóval. Különben még ekkor is volt egy nyitott sebe Osztrolenkától. És ennek a kis szürke embernek, a mindnyájunk által bálványozott generálisnak jelszava volt: «Vak engedelmesség, vagy főbe lövetés».
Deczember 20-ika táján hagyta el NagyBányát. Mi egy nappal később mentünk utána s láttuk a kápolnai csata nyomát. Nehányad magammal bementem egy oláh házába, hogy egy szegény tüzértársunkat megtekintsem. Halva feküdt itt. Szerencsétlen halálát az okozta, hogy épen akkor ugrott át egyik ágyúnk előtt, mikor elsütötték. Dézsen tettem róla jelentést, hogy még temetetlen van.
Bem egyenesen Kolozsvárnak tartott; a mi hadosztályunk báró Meszéna parancsnoksága alatt Szamosujváron vált el az öregtől és Tekén át Beszterczére ment. Szamosujvár hazafias örményei lelkesülten fogadtak bennünket. Élőnkbe jöttek s mindenik örmény polgártárs igyekezett legalább egypár honvédet fogni magának. Engem Duha Kristóf uram csípett el egy bécsi legiónistával együtt. Az ö sajátságosan vendégszerető házánál töltöttük a szent karácson ünnepét. Azért mondom sajátságosnak, mert az első nap rendkívüli meleg vendégszeretettel fogadott; a második nap már csökkent; harmadik napra már szinte kinézett a házából. De mikor megtudta, hogy a negyedik napon már indulóra verik a dohot: a legelső nap vendégszeretete újra visszatért a becsületes örménybe, belénk disputálta volna minden enni innivalóját s végtelenül sajnálkozott, hogy már elmegyünk.

Mezei József önarcképe

Kegyetlen hidegben hagytuk el Szamosujvárt. Tagjainkat megdermesztette az éles, kemény fagy, a mint az ágyúkon gubbaszkodtunk. Ugy segítettünk a dolgon, hogy a bakákat fölültettük az ágyúkra, mi pedig vállunkra csaptuk az ö mangalétájukat és gyalogoltunk egy egy darahon, hogy fölmelegedjünk.
Tekén, szálláscsinálóink a tüzérségről egészen megfeledkeztek. Mindenkinek volt szállása, csak nekünk nem. Ott ácsorogtunk az utczán. Fölkerestem br. Meszénát, ki azonnal gondoskodott, hogy mi is fedél alá kerüljünk.
Én egy hórihorgas, szikár szászhoz jutottam, ki nagyon barátságtalan, savanyu képpel fogadott. Pisztolyaimat szeme láttára dugtam a párna alá; kardomat is fejemhez tettem, hogy kezemügyébe essék, igy dőltem le a kuczikba vetett ágyamra minden ruhástul.
Másnap szerencsésen bevergődtünk Beszterczére, hol hadosztályunk a Bem hadtestével egyesült, miután az öreg a császáriakat Bethlennél és Beszterczénél keményen megverte. Mi addig is Beszterczén maradtunk, mig Bem átcsapott Bukovinába a futó császáriak üldözésére.
Itt festettem a legelső arczképet a hadjárat alatt. Nigrajsz ütegparancsnok arczképe volt ez.
Már ekkor szép számmal voltak köztünk székelyek, kik a győzelmek hirére seregestül kezdtek tódulni a Bem táborába. Egyenruha dolgában szűken lévén az öreg, a jó székely fiuk csak otthoni gúnyájukban parádéztak. Szűrnadrág, bocskor, némelyiknél bakancs, bokáig érö czondra; vállukon keresztül patrontáska; borjú helyett fehér vászontarisznya a hátukon.
Egy reggel szemlét tartott Bem. A mint halad a felállított sorok előtt, ép a zászló mellett áll egy székely góbé, kinek a zenéje gombjára egy czilinder bor volt akasztva. Az öreg jóízűen mosolyogva mondja a segédjének: «Van esze a kópénak».
Beszterczét január 11-én hagytuk el s 13-án ertünk Maros-Vásárhelyre, hol kitörő lelkesedéssel fogadtak bennünket.
Az öreg mindenben szigorú volt ugyan, de mégis legszigorúbb pontossággal ügyelt az ő kedves ágyúira. Nyomban észrevette, hogy két ágyúja hiányzik. Ezzel a két ágyúval Keresztszeghi Albert ütegparancsnok maradt el Beszterczén, mivel tévedésből indulási parancsot nem kapott.
Másnap megérkezik s azonnal megy jelenteni Bemnek. Ez rémítő haraggal fogadja: «Ön el van bocsátva, mehet.» Keresztszeghi leverten beszéli nekünk az esetét; egyet gondol s visszarugtat az öreghez. Elmondja a tévedés okát és arra kéri az öreget, engedje meg, hadd szolgáljon alatta mint közlegény, mert ő nem azért fogott kardot, hogy ily nyomorultan letegye.
A bátor, önérzetes föllépés annyira megnyerte Bemet, hogy Keresztszeghit meghagyta a rangjában, sőt később egyik legkedvesebb emberévé lett…
Ugyanekkor hivatta magához a tüzéraltiszteket is, hogy csupán ennyit mondjon nekik: «Uraim! előre menni parancs nélkül is szabad mindenkinek, de a ki parancs nélkül hátrál, főbe lövetem. Adieu!»
Január 16-án mozdultunk ki Maros-Vásárhelyről, melynek lakossága oly kitűnő vendégszeretettel vett körül bennünket e néhány napon át.
Alkonyattáján előőrseink már meg is ütköztek a császáriakkal, kik csekély ellentállás után hátat fordítottak. A mieink néhány foglyot is ejtettek, kiknek egy része sebesült volt.
Másnap korán reggel a pálfalvai magaslatok alatt bukkantunk a Puchner seregére. Bem két oldalról kezdte meg az ágyúzást ellenök s egy órai heves tüzelés után a császáriak fölfelé húzódtak a másik lejtőre. Mi utánuk. Gálfalvánál állottunk csatarendbe s négy órai kemény harcz után a Puchner serege felbomlott s hanyatthomlok rohant alá a magaslatról. Néhány pillanat múlva már egy szál ember se volt látható közülök. Nyargalok fel a halom élére, látom, hogy a völgyben gyalogok, lovasok, társzekerek tömkelege tolong, nyüzsög összevissza, a legnagyobb rendetlenségben.
Sebtiben visszapattantam az ágyúinkért s hoztam magammal valamennyit. Tudtommal az egész hadjárat alatt itt történt meg az a ritka eset, hogy az ágyúkkal csatárlánczot formáltunk, még pedig minden fedezet nélkül. A helyzet különben rendkívül kedvező volt; ágyúink úgy állottak a magaslat élén, mintha egy óriási teknő szélén állanának, lent a teknő fenekén pedig vad zűrzavarban tolongott a futó had. Kartácsaink iszonyú pusztítást vittek véghez a nyüzsgő, orditó tömegben, mig azok futva, tolongva elérték a szomszéd lejtőt. Ez már olyan meredek volt, hogy oldalt kellett kerülnünk az ágyúkkal, de azért nyomukban voltunk a császáriaknak mindig. A gránátosokat oly közelbe értük, hogy rajok kiabáltunk: jöjjenek át hozzánk. S mikor tömegben futottak, egyre kartácsoltuk őket.
A heves hajszában újra egy halom fedte el előlünk a császáriakat. Mivel azt hittem, hogy itt is ugy összetorlódnak, mint az előbbi halmok alján, tehát röpittettem az ágyúkat utánuk. Egyik ágyúm a gyors fordulásban felborult; ezzel vesződtem a lejtő tetején, mikor az aljban a császári vasasok egy szakasza egész véletlenül felbukkant s összecsapott a székely huszárokkal.
Az öreg 15—20 lépésnyi távolságra állt tőlem táborkarával; köztük gr. Mikes Kelemen ezredes, gr. Teleki Sándor ezredes és Bauer őrnagy.
A székely huszárok meghátráltak a vasasok előtt. Ekkor egy fiatal, pápaszemes hadnagy előugrat szakasza közül és egyenes kardját, mint valami lándzsát előre szegezve vágtat egyenesen Bemnek. Az öreg meg se mocczant, hanem Bauer őrnagy sebtiben félrevágta a vasas hadnagy kardját. Azután Mikes Kelemen csapott össze vele s a rövid párviadalban oly hatalmas csapást mért a sisakjára, hogy a vasastiszt lefordult lováról. Mikes baljával nekikapott s megfogta. A hadnagyot Heppergernek hívták s mint hadi fogolyot vitték Nagy-Károlyba, hol valódi kiskirályság volt a dolga, olyan kényelemben, jólétben úszott s büszkén mutogatta Mikes ezredestől kapott fejsebét. A szakasz vasast aztán a Vilmos-huszárok űzték vissza egy rövid összecsapás után.
Még világoson vonultunk be Balázstelkére s itt töltöttük az éjszakát. Engem két ágyúval, Szilágyi ezredes parancsnoksága alatt Medgyesen hagyott az öreg. Velünk maradt néhány Vilmos-huszár és az ágyúk fedezésére a 4-ik zászlóalj két százada. Harmadnap reggel jelentik Szilágyinak, hogy a szomszéd Erzsébetvárost megrohanták az oláhok, császári katonákkal vegyesen. S gyújtogatni kezdenek. Szilágyi rögtön magához rendelt, hogy az ágyúkat készítsem el s menjünk.
Azonnal útnak eredtünk.
Elül mindössze nyolcz Vilmos-huszár ment Rácz káplárral. A város alatt foly a Küküllő, azon egy fedeles hid volt. Ugy látszik, a huszárok magukhoz akarták kaparintani a napnak minden dicsőségét, mert vágtatva rohantak előre s a fahidat maguk után felgyújtották. A Küküllő be volt ugyan fagyva, de a jég hátán erősen szivárgott a víz, s mire két ágyúmmal oda értem, a hid már lángban állt s recsegve-ropogva égett. Bakáink átgázoltak a jégen, hallottuk is a puskaropogást, de a 8 huszár kevés munkát hagyott nekik. Ők seperték végig a várost s még rajta kívül is jó darabon űzték az oláhokat.
Mi a Küküllő partjáról néztük nyargaló huszárainkat és az előttük szanaszét széledő oláh fölkelő csapatokat és a császári lovasokat. Én fölállítottam ágyúimat, de lövésre nem került a dolog.
28-án mentem át Szelindekre, hol azonnal átadtam Bemnek a Szilágyi levelét, melyben keményen megdicsért az Erzsébetvárosnál tanúsitott vitézségemért. (A mi abból állt, hogy összetett kézzel néztem a vágtató huszárokat.)
A hadjárat alatt itt találkoztam először Petőfivel. Nagyon melegen fogadott; kezet szorítottunk s ez volt az első szava:
— Hoztál-e festéket Józsi, mert az öreget le kell festened?
Mondtam, hogy vizfestékhez való szereimet mindig magammal hordom.
Másnap mentünk az öreghez a tisztikarral, hogy fölkérjük, engedné magát lefestetni. Nem volt rávehető. Egész ostrom alá fogta a tisztikar, de hasztalan.
— Kívánjanak uraim bármit, csak ezt ne, — felelte a szürke generális.
Petőfi hozzám hajolt és egész elragadtatással monda:
— Pedig de nagyszerű egy pofa, te Józsi. Nézd csak a pofacsontját, hogy kiáll a szeme alatt: kulacsot lehetne rá akasztani.
Valóban Bemnek oly erősen körvonalozott arcza volt, hogy ha egyszer látta az ember, lehetetlenség volt elfelejteni. Nekem annyira bevésődött az emlékezetembe, hogy később akárhányszor lerajzolgattam pálczám végivel a homokban.
Egyszer olajba is lefestettem s ez olajfestmény fényképi másolatai meg is jelentek Borsosnál.
Petőfi is lerajzolta Bemet profilban s rajza kitűnően sikerült. Ezt a kis arczképet Petőfi mindig magánál hordta a jegyzőkönyvecskéjében, átellenben volt vele Juliskájának kőnyomatú rajza Barabástól.
Szelindek valóságos üstben fekszik, köröskörül lankás domboktól kerítve. Van az üst közepén egy kis halom, a halmon pedig valami régi vár csonka maradványa. Akkor teli volt szalonnával.
Ebben az üstben támadott meg bennünket Puchner január 30-án. A Szelindeket körülölelő dombok élén mindenfelől a császáriak szuronyerdeje villogott és ágyúik dörögtek le reánk. Már javában folyt a csata, mikor az öreg kilépett a vendéglőből, hol épen kedves keménymagos levesét hörpölgette. Távcsövét körülhordozza a dombkoszorun s halkan motyogja magában: «Na,már futnak, na, már futnak.» Pedig még ekkor meg se mocczant a szuronyerdö sehol. Hanem az öreg éles szeme rögtön fölfedezte, hol kell megbontani azt a szuronyerdőt, hogy aztán utána bomoljék az egész.
Magához intette Zsurmay őrnagyot, megmutatja neki a pontot és azt mondja: «Intézzen őrnagy ur rohamot huszárjaival e pont ellen.»
Azzal nyugodtan visszabiczeg a vendéglőbe, folytatni a köménymagos leves kanalazgatását.
Zsurmay vágtatva vezeti rohamra huszárjait, a derék Vilmosokat; a pontot áttöri és azáttört pont maga után sodorja az egész szuronyerdőt. Rövid idő múlva a császáriaknak hült helyök volt a dombkoszorún.

*A jeles festő, fotográfus és költő – nem mellesleg Petőfi egyik hű barátja és harcostársa – jegyzeteiből összeállította BODON J. / Megjelent a Vasárnapi Újság 1880/13-14. számában. Lásd korábbi közleményünket itt.