Ott áll mozdulatlan,
mint őszi lombtalan fa,
időbe alvadtan, az öreg –
néha átballag udvarán
és kukucsál a kerítés lyukján
át a szomszédba,
ravaszkás-sandán,
aztán pipára gyújt
s felköhög pár morgást,
mintha csak magának
mondana feloldást.

Csak áll naphosszat,
mint őszi lombtalan fa,
árnyéka kúszik lassan
a szomszéd tűzfalra
és mint árnyék áll ki
minden este a kapuba :
nézi hosszan a poros utat
amíg csak el nem tűnik
a fák sátra alatt –
nézi, mintha várna valakit,
ki ma sem jön el,
– úgy látszik.