Úgy hunyom le
a szemem mintha
öt újat mozgatnék
mint hogyha szorítanám

marokba el nem
engedőbe fegyverré
váló simogatást el-
feledőbe ahogy lennie

kell minden ökölnek
ha jót akar hogyha
innen is onnan is
kapni követel nem osztva

semmit sem szórva…
úgy hunyom le a
szemem mintha lapot
fordítanék az előzőről

nem áthozott de feledni
sem tudott sorokkal
az aktuális semmivel
mely oly értékes hogy

hagyni nem lehet
a ki tudja mi lesz ide
még leírva ismeretlent
annyira lehunyom most

saját külön bejáratú
napomon a szemem
hogy nincs az az éles
penge az a zsilipajtó

mely volt-tegnapot és
jövendő-mát egymásról
ennyire pontosan leszelne
az egyik marad odaát

a másik csak egy tán örök
érzés lenne amolyan kicsit
meghalós: ébredés-remény
de pánik nélküli jóccakát!