1920 eltüntethetetlen mérföldkő a magyar nép történelmében. A trianoni békeszerződés aláírásával, döntéseinek életbeléptetésével újra kellett szervezni az életet. A maradék csonka-országban és azon kívül is. Az esemény azonali következményeiről, értelmezéséről, az emiatt keletkezett zűrzavarról és ellenállásról tudósítunk a dokumentumok erejével, néhány korabeli sajtóközlemény és sajtófotó alapján.

Határmegállapítás Biharban

1920 június

A békeszerződés csak nagy vonásokban, hozzávetőlegesen a földrajzi pontok megjelölésével határozta meg Magyarország végleges határait és most járják be a határokat azok az ántánt bizottságok, amelyek a megjelölt városok és falvak között pontosan kimérik, hogy meddig fog terjedni a magyar határ.

A Hétfői Hírlap munkatársának alkalma volt egy ilyen bizottság kiséretében részvenni a helyszini tárgyalásokon. A bizottság elnöke egy francia ezredes, tagjai egy olasz és egy angol törzstiszt, két román vezérkari tiszt és két magyar tiszt. E bizottság Magyarország keleti részén, Biharmegyében járta a magyar és román határt. Megjelent a határmenti községben, kihallgatta a falvak megbízottjait és ezek alapján döntött afölött, hogy hol lesz a végleges határ.

Sarkad községben kezdte meg működését, ahol percek alatt végzett munkájával, egyszerűen egy egyenes vonalat huzott a térképen a két megjelölt község között és így esett meg, hogy a sarkadi pályaudvar még magyar területen fekszik, de a vasuti raktár már Romániában.

Igen gyakori, hogy ez a térképen huzott vonal birtoktesteket szakít ketté, sőt például Geszten a református lelkész házát Magyarországhoz csatolja, a házat körülvevő kertet pedig Romániához, így aztán a tiszteletes asszony szomoruan nézheti Magyarországhoz tartozó házának verandájáról, hogy mint szedik Romániába tartozó kertjében a román katonák a cseresznyét.

Nagyszalonta községnek és református gimnáziumának van Zsadányban egy ötezerhatszáz holdas legelője az orosi pusztán, amely Magyarországhoz tartozik. Viszont a község, amely szintiszta magyar, Romániához. A nagyszalontaiaknak több mint ötezer marhája döglődik otthon az istállóban, mert nem hajthatják ki a saját legelőjükre, amely nekik már külföld. Méhkeréken is a határ egy kut kellős közepén vonul keresztül, úgy, hogy a kut fele Romániához, másik fele Magyarországhoz tartozik…

Geszten történt, hogy amikor megjelentek a román tisztek, az őket hozó szekeret a helybeli parasztok egyike megismerte:

– Ez az én szekerem és ez a két ló az enyém. Tőlem rabolták el az oláhok fizetés nélkül, amikor itt jártak.

A francia ezredesnek feltünt a beszélgetés, lefordította magának és amikor megállapította tanuk vallomása alapján, hogy a szekeret és lovat valóban a román megszálláskor a panaszttevő paraszttól rabolták el az oláhok, visszaadatta azt és nem ült többet le egy asztalhoz a kitünő román vezérkari tiszttel.

A határigazgatás komolyságát egyébként az angol törzstiszt tréfás megjegyzése jellemzi legjobban, aki azt mondta:

– Siessünk uraim, kár olyan aprólékosan kiterjeszkedni a részletekre. Elég jól lesz ez a határ arra a pár hónapra…

A bizottságnak egyébként már furcsa is van dolga (???). A szatmármegyei Tiszabecsnél egy szakasz román katona átkelt a Tiszán és a magyar területen levő korcsmába leitta magát. Két székely csendőr az egész román társaságot letartóztatta, átszolgáltatta a magyar parancsnoknak, aki az ántántmisszió rendelkezésére bocsájtotta a kétes értékű ajándékot. A misszió később nyugta ellenében visszaadta őket a román parancsnokságnak.

Nagyváradról, Biharmegye elszakított székvárosából jöttek menekültek, akiknek egyező és hitelesen megállapítható előadás alapján nyerünk borzalmas képet azokról a rettenetes szenvedésekről, amelyet szerencsétlen testvéreink kénytelenek elviselni a románoktól, akiknek gyáva kegyetlensége és uralmi tábolya teljes balkáni mivoltában dühöng. Nagyváradot, amelynek lakossága ugyszólván teljesen magyar, napok, hetek alatt akarták elrománosítani. Az utcákat román névre keresztelték át, a boltokon csak román cégtáblákat türnek meg, bizonyos alkalmakkor kötelező a román zászlók kitüzése, sőt a román szinek viselése is, Tribuna Bihorului címen román lapot adtak ki, amelyet a kutya sem olvas, a magyar lapok pedig tele vannak tömve gyalázatos fordításu román rendeletekkel és így meg vannak cenzurázva, hogy abban ugyan nem talál senki egy eredeti hírt sem.

A budapesti lapokat csak csempészve lehet bejuttatni, öt-hatszáz, sőt ezer koronát is fizetnek a derék nagyváradi magyarok egy-egy magyar ujságért és megreszkírozzák azt, hogy akinél ilyen lapot találnak, azt halálbüntetéssel sujtja a román kegyetlenség. Ellenben az ötletes románok Pesti Hirlapot, Budapesti Hírlapot, az Estet és más egyéb budapesti lapokat hamisitanak és ezt ugy csempészik a nép közé, mintha Budapestről érkeztek volna. Persze hemzsegnek otrombábbnál otrombább hazug rémhírektől, amelyek fölött mosolyog mindenki, mert első tekintetre nyilvánvaló, hogy oláh stikkli az egész.

A magyarországi románok teljesen visszavonultak, ellenséges érzelmekkel viseltetnek a nagyromániai uralommal szemben és semmiben sem vesznek részt, amit Bukarestben dirigálnak.

Igy történt meg, hogy amikor Avarescu román miniszterelnök Nagyváradon tartózkodott, ünnepléséből teljesen kivonták magukat a nagyváradi román vezetők és csak szigoru parancsra voltak kénytelenek azon az ünnepi vacsorán is megjelenni, amelyet Avarescu tiszteletére tartottak és amelyre ingyenvonatokon és ellátással szállították elő Biharmegye román parasztjait. E vacsorán történt, hogy amikor Avarescu beszélni kezdet, egy vaskohi román gazda felugrott a helyéről és ordítozva kezdte kiabálni:

– Üssétek agyon ezt a gazembert, ez lövetett Bukarestben a nép közé.

A napokban hozták Kolozsvárról Budapestre azokat a magyar urakat, akiket minden bizonyíték nélkül, teljesen alaptalanul hazaárulással és összeesküvéssel vádolva halálraítéltek és akiket csak az ántánt közbejárása mentett meg. Ma is le vannak tartóztatva, közelükbe sem engednek senkit. Közöttük van Lukács Ödön polgármesterhelyettes, Cserey ezredes, Csécsy alezeredes, Örley közjegyző, Jankovich törvényszéki biró és Csapó főhadnagy.

Rövid idő előtt végeztek ki ártatlanul derék magyar embert: Lányi Viktor repülőhadnagyot és Köncsei tartalékos főhadnagyot, akik, bár előzetesen kiutasították őket, visszatértek Nagyváradra. Köncsei, hogy beteg feleségét meglátogassa, Lányi pedig, hogy ellátogasson felesége sirjához és magával vigye gyermekeit. Köncseit cselédlánya árulta el, aki ezért ötszáz koronát kapott. Mikor észrevette, hogy román katonák jönnek érte, kiugrott az ablakon s a nagypiac felé futott. Megbotlott egy sátor fájába, a románok rálőttek. Öt golyó találta és a katonák bestiális dühvel össze-vissza tiporták hulláját.

Lélekemelően és megindítóan szép az a bátorság, amellyel a város magyarsága minden veszedelemmel dacolva és mindent kockáztatva tüntet állandóan a magyarsága mellett. Minden vasárnap, mindenki akinek erre módja van, zsinóros magyar ruhát visel, a nők korukhoz illő magyar jelmezt vesznek fel, így tüntetve magyarságuk mellett. A románok ökölbe szorult marokkal nézik e néma, de megindítóan szép demonstrációt…

A megcsonkított Magyarország

1921 augusztus

Meglehetős sűrűn halljuk mostanában az ilyen mondatokat: csonka Magyarország, a megcsonkított Magyarország. Valószínű, hogy akik a szájukon e mondatokat kiejtik, nem nézték végig a fogalmat egészen a fenekéig. Mint ahogy mondani szokták, ez a csillag 325 fényévnyi távolságra van tőlünk és azután nyugodtan szippantanak egyet a cigarettán, anélkül, hogy csak meg is kísérelnék elméjüket, ha nem is egy fényéven, de legalább egy fényórán végigfuttatni – ilyen módon jutott lassanként a csonka Magyarország a fényév szürke klímájáig.

Buday László ebben a könyvében megfogta a csonka Magyarország fogalmát és körülbelül húsz nyomtatott ív segítségével élő tartalommal töltötte meg. Úgy tett, mint a gazda, akinek portáján a vörös kakas kukorékolt, amikor a pernyék elhamvadtak, szétnéz minden zugban és könnybelábadt szemmel állapítja meg, mit emésztett el a tűz és mi maradt meg. Nincs az ország életének olyan mozzanata, ahova pillantását le nem eresztette volna.

Népesség, anyanyelv, egészségügy, felekezet, birtok, termelés, állattenyésztés, bánya, ipar, vízierő, erdő, iskola, egyház, vasút, bank, szövetkezet, tisztviselő – semmi sem kerülte el a figyelmét. Mindegyikhez közel ment és a statisztika súlyaival és mérőszalagjaival lemérte – ennyink volt a tűzvész előtt, ebből ennyit vittek el a csehek, ennyit a románok, ennyit a szerbek, ennyit az osztrákok (ezek még csak készülődnek rá!) és – ennyi maradt meg nekünk.

Ezek a számoszlopok minduntalan elénkbe perdülnek – valahányszor az állami élet egy-egy megnyilvánulásának a pontos körülírásáról van szó – és lassanként elénkbe tárják a csonka Magyarország véresre mart képét. Lassanként világosság gyúl agyunkban, mennyi is hát az a fényév, mit jelent az, csonka Magyarország? Mennyi fát, gépet, könyvet, sürgönydrótot, téglát, házat, rétet, szőlőt és mennyit mindabból, ami a kultúrélet végigéléséhez szükséges!

Mások is megpróbálkoztak ezzel a munkával, de azt gondolom, egyiknek sem sikerült olyan tökéletesen, mint Buday Lászlónak. Az ő ujjai között a számsorok elveszítik laktanyai merevségüket és inkább lámpásokra emlékeztetnek, amelyek egy-egy homályos szögletet fénnyel öntöznek meg…

Ha Buday László „megcsonkított Magyarországa” kézről-kézre fog járni, bizonyosra lehet venni, hogy a csonka Magyarország szólam mihamar kipusztul…

Zsadányi Henrik

Nagyvárad, Arad és Szatmár a megszállás ellen

1922 december

Vasárnap délelőtt 11 órakor az Ujvárosháza dísztermében a Szamos és a Körösök völgyének, valamint Szatmár, Nagyvárad és Arad városoknak kiüzött menekültjei nagygyülést tartottak, amelyen tiltakoztak az elszakított terület magyarságát elnyomó kisantant ténykedései ellen.

Gróf Károlyi József elnöki megnyitójában rámutatott a vesztett háboru következményeire, melyek azonban mégis azokat sujtják a legjobban, akiknek szülőföldjüket kellett elhagyniok, de ugyan ugy sujtják azokat, akik még ma is ott szenvednek az elnyomók terrorja alatt. A Tisza és a Maros, a trianoni határ és a Királyhágó között elterülő vidék, a Szamos és a Körös völgyének, továbbá Szatmár, Nagyvárad és Arad városnak egy milliónyi magyar lakossága kiált segítségért. A trianoni békeszerződésnek Millerand francia miniszterelnök által aláírt kisérőlevele értelmében arra számítottak, hogy ezen a területen határkiigazitás lesz, a határkiigazító bizottság azonban nem tolta vissza ezeket a határokat, hanem a hegygerincen innen hagyta mélyen belenyulni a nagy magyar Alföldnek színmagyar területébe.

Ez az embertelen határkiigazítás váltotta ki a kiüldözött és az elnyomás alatt levő magyarságból azt az elhatározást, hogy Csonka-Magyarországnak támogatásához folyamodjon és együttesen követeljék, hogy a természetes határ vonassék meg és az egymillió lakos adassék vissza az anyaországnak. Amennyiben ez nem történnék meg, semleges csapatok jelenlétében és felügyelete alatt népszavazást követelnek.

A nagyszabásu beszéd után dr. Nagy Mihály Ugocsa vármegye, Mihály Péter Szatmár-Németi város, Komoróczy Péter Szatmár vármegye, dr. Lengyel Zoltán Szilágyvármegye, dr. Szilágyi Lajos Bihar vármegye, dr. Krüger Aladár Nagyvárad város, Tarján Gábor Nagyléta község, Csátth Béla Arad vármegye, dr. Bedő Sándor pedig a megszállott Erdély nevében mondott nagyhatásu beszédet és mindenikük egyöntetüen amellett foglalt állást, hogy ha a nagyhatalmakhoz benyujtott memorandumban kérelmezett határkiigazitás kérésének eleget nem tesznek, akkor számoljanak azzal a lehetőséggel, hogy a megszállott területek elnyomottai fegyverhez nyulnak, ami ujabb európai komplikációt fog maga után vonni.

Forrás: huszadikszazad.hu

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ