Sorin Mitu: Az én Erdélyem, Mentor Könyvek, 2018

Az én Erdélyem – ez a cím szubjektívnek és provokatívnak egyaránt nevezhető. Az előbbit magyarázni sem kell; az utóbbit pedig mindenki megértheti, aki Trianonra gondol, no meg arra, hogy a szerző román.
A kötet olvasója azonban hamar beláthatja, hogy Sorin Mitu nem valamiféle „elsőbbségi könyvet” írt, magyarán nem az a célja, hogy bebizonyítsa, a románok foglalták el először Erdély földjét, következésképpen nekik van igazuk minden geopolitikai döntésen és demográfiai realitáson innen és túl. Az ő célja egyszerűen az, hogy cikkeken keresztül elmesélje, és történészként mesélje el, hogyan nőtt bele ebbe az Erdélybe, milyen mítoszokat és legendákat kapott a szüleitől és a nagyszüleitől – az alcím nem véletlenül az, hogy Történetek, mentalitások, identitások.
Ez a „történetek” a munka legszubjektívebb eleme, ugyanakkor a legmaibb történetírás, hiszen mára kétségtelen, hogy „objektív” történelem nincs, és ez éppen azokban a művekben a legnyilvánvalóbb, melyek hangosan hirdetik tárgyilagosságukat. Az adatok, a tények mindig történetekbe ágyazva jelennek meg, feltétlenül kontextualizálni és értelmezni kell őket, és az értelmezés elválaszthatatlan az értelmezőtől.
Talán ennek a belátásnak is az eredménye, hogy Mitu elképesztő számú lábjegyzettel és vaskos szakirodalommal dolgozik: a szubjektivitást, főleg egy ilyen kényes téma esetében, az objektivitás abroncsában szeretné felmutatni. Azért írom így, és azért nem használom például a „köntösében” szót, mert nem képmutatásból teszi, amit tesz, nem „bújtatott propagandát” folytat, hanem valóban következetes történészi munkát végez.
Ez a szakirodalom többnyelvű is, ami nyilván egyáltalán nem mellékes. Ma már nem lehet rangos intellektuális teljesítményt végezni egy nyelvbe bezárva; és Erdély eleve olyan soknemzetiségű régió ma is, és főleg az volt a múltban, hogy mások mellett George Baritiu, I. Tóth Zoltán, Georg Weerth vagy Kőváry László munkái nélkül meg sem közelíthető, nemhogy értelmezhető lenne.
Az én Erdélyem hat nagy fejezetre oszlik. Hogyan írjunk történelmet? Vélemények, viták, módszerek; Erdélyi kérdőjelek: viták a nacionalizmusról, a történelemről és az identitásról; Erdély modernkori történelmének alaptételei: a haza, Európa, a forradalom, az ünnep; Mentalitások, magatartások, érzelmek: a szívvel írott történelem; Barátok és ellenségek Erdélyben: a románok, a magyarok és az egymásról alkotott kép; A világ Erdélyből. A nyugat, ahogyan az erdélyi románok látták. Már a címekből kiderül, mennyi árnyalás, mennyi kérdésfelvetés rejlik mindegyik tömbben. Ez rokonszenves: mint a két küzdő nemzet legismertebb történésze esetében, a Lucian Boiaéban és a Romsics Ignácéban, itt is egy olyan tárgyilagosság dolgozik, amely kivételességében tiszteletet parancsoló. Ugyanakkor Mitu nem arra használja a problematizálást, hogy elbújjon mögötte: ha könyvét felütjük, nem a véleménytelenség irritáló ködébe hajtunk, hanem a mélyen megélt vélemény tiszta levegőjébe.

Forrás: Demény Péter könyvajánlója; Új Könyvpiac, 2018/2