Rostás Zoltán, a Bukaresti Egyetem tanára 1946. december 28-án született Székelyudvarhelyen. Iskoláit Erdőszentgyörgyön és Marosvásárhelyen végezte. Kolozsvári egyetemi tanulmányai befejeztével helyezték Bukarestbe.

– Közel fél évszázada Bukarestben él. De vannak bukaresti emlékei korábbi időszakról is?
– Nyári osztálykirándulás alkalmával jártam először Bukarestben. Úgy hatodikos lehettem. Kánikula, fáradság, mert egy hete úton voltunk. Kevés dologra emlékszem. De élénken megmaradt emlékeim között a rég eltűnt Gradinita vendéglő kerthelyisége, ahol ebédeltünk. Azért emlékszem rá, mert a néhány tagból álló zenekart egy valószínűtlenül alacsony zenész vezette, aki hihetetlenül nagy méretű szájharmonikán játszott. Nos, ilyesmit én sohasem láttam. Nem csoda, hogy ez a látvány kapott meg, mert a múzeumokban a tankönyvekből már ismert tárgyakat mutatták meg nekünk. Kolozsvári egyetemistaként már csak egy rövid értekezletre jöttem Bukarestbe.
– Végül hogyan került a fővárosba?
– Mivel Kolozsváron nem helyezkedhettem el szociológusként az államvizsga után, többnyire kalandvágyból a Román Televízió kevéssel azelőtt alakult Magyar Adásához szegődtem. 1970 augusztusában leköltöztem Bukarestbe. Egy-két hét keresés után találtam egy rendkívül szűk, de annál központibb fekvésű cselédszobát. Tulajdonképpen nem is lehetett szobának nevezni, mert a keskeny ágy és a kis összecsukható tábori asztal teljesen kitöltötte a teret. Szerencsémre volt ablaka, ami az ilyen helyiségeknél gyakran hiányzott. Nem időztem túl sokat ebben a lyukban, hiszen nagyon gyakran kellett terepre járnom, amit nagyon szívesen vállaltam. Kiderült, hogy a nomád életmód kedvemre való. Így aztán nem is tekinthetem magam igazi bukaresti magyarnak, noha 48 éve ide szól a személyazonosságim. Az igaziak nap mint nap bejártak munkahelyükre, legfennebb a pihenő szabadságukat töltötték szülőföldjükön. Így a baráti kapcsolatrendszerük Bukarestben rögzült. Én azonban oly gyakran megfordultam Marosvásárhelyen, Kolozsvárott, Temesváron, Csíkszeredában s a többi, magyar szakember lakta városban, hogy mindenütt otthon éreztem magam.
– Említette, hogy a Magyar Adás akkortájt alakult. Hogyan szerveződött a szerkesztőség?
– Egy 1969-es párthatározat hozta létre a magyar műsort tipikus adminisztratív módszerekkel. A rádió magyar szerkesztőségéből átvezényeltek néhány munkatársat és a tévéből is egy pár magyar nevű, de a nyelvet és kultúrát nem, vagy alig ismerő szerkesztőt. Fél év után kiderült, hogy ez így nem mehet, és kinevezték főszerkesztőnek Bodor Pál költőt, közírót, aki ugyanakkor tehetséges irodalom- és sajtópolitikus is volt. Szabad kezet kapott a munkatársi gárda bővítésére, de lakást nem biztosítottak az újonnan belépőknek – mint ahogyan az Előre, a Kriterion és A hét esetében. Tehát Bodor kénytelen volt vállalkozó szellemű, de a tévés szakmát nem ismerő fiatalokat alkalmazni főállásban vagy külsősként. Nem térek ki a „káderpolitikai” részletekre, az olvasó bőséges leírását találja a csapat kialakulásának A mi Magyar Adásunk című kötetben, amit volt kolléganőim, Józsa Erika, Simonffy Katalin és Tomcsányi Mária jentettek meg 2014-ben. 1974-ben Bodor öt kollégával együtt áthelyezett a rádió magyar adásához. Akkor a két intézmény adminisztratív szempontból közös vezetés alatt állt. Egyébként biztos vagyok abban, hogy itt volt a legnagyobb mobilitás az egész romániai magyar sajtóban. A napi egy órás magyar rádióműsor főleg híradással foglakozott, de interjúkat is sugárzott. Kolléganőim nem szívesen utaztak terepre, én pedig boldogan vállaltam az ezzel a műfajjal járó kalandot.
– Ha oly gyakran utazott vidékre, volt ideje megismerni Bukarestet, a bukaresti magyarokat?
– Persze. Minthogy a legtöbb kolléga előszeretettel foglakozott irodalommal, színházzal, művészettel, népművészettel, én a tudományos és műszaki élet alkotóit próbáltam megszólaltani a televízióban és a rádióban. Kedves szociológia- és etikatanárom, Gáll Ernő közölt egy akkor számomra nagyon hatásos tanulmányt a Korunkban arról, hogy milyen káros a romániai magyar kultúra számára az egyoldalú irodalomközpontúság – így nevezték ezt a jelenséget. Ezzel sokan egyetértettek ,mert ugye egy nem túl tehetséges versfaragó ismertebb volt Erdélyben, mint például egy Európa-hírű matematika professzor, de a sajtó, beleértve a tévét és a rádiót, nem tekintette rendszeres feladatának a kultúra eme szegmensének a bemutatását. Amint erre ráhajtottam, kiderült, hogy milyen sok külföldön ismert romániai magyar kutató ismeretlen a kisebbségi kultúrában. S nem csak Kolozsváron, Vásárhelyt, Temesváron, Brassóban, hanem Bukarestben, Jászvárosban, Craiován és más regáti központban is. Bukarestben nem volt olyan akadémiai kutatóintézet, egyetemi kar, tervezőintézet, ahol ne készítettem volna tévé- vagy rádióinterjút. A legtöbb először látott magyar riportert.
– Ilyen izgalmas munka mellett bizonyára háttérbe szorult a szociológia.
– Nem egészen, mert a hetvenes években is követtem a szociológia alakulását, tartottam a kapcsolatot a szakmámmal. Másrészt néhány nagyobb tévériportomat megpróbáltam szociológiai kutatással is gazdagítani, sőt tudósinterjúim is inkább tudományszociológiai fogantatásúak voltak, mert a társadalmi indíttatást és környezetet próbáltam megjeleníteni, nem csupán a szűk szakmai karriert. Merem állítani, hogy szociológussá válásomban sokkal többet segített az egész országra kiterjedő terepmunkám, mint az, ha egy intézeti tervmunkán kellett volna rágódnom, ami nem biztos, hogy magával ragadott volna. Abban az időben a szociológiát Romániában – tévesen – kizárólag csapatmunkaként fogták fel. Én, szerencsémre, szabadon választhattam meg az alanyaimat, a kiszállási útirányt, kisebb kutatási témáimat.
– Meddig dolgozott a rádiónál?
– Egészen a ’77-es földrengésig. Akkor ugyanis életét vesztette a A Hét társadalomtudományi szerkesztője, a szépemlékű Dankanits Ádám, és engem odahívtak. Örömmel vállaltam a váltást, mert éreztem, hogy igényesebb munkakörre van szükségem. A Hétnél jobb lehetőség erre Bukarestben nem volt. Közben a szociológiához is közelebb kerültem, nemcsak az általam szervezett, írt cikkek révén, hanem a 77-ben indított mellékletünk, a TETT szerkesztése révén. Ekkor már lassan hátat fordítottam a kvantitatív szociológiának, és mindinkább az antropologizaló társadalomkutatásban tájékozódtam. Szerencsémre akkor, a hetvenes évek végén, fiatal antropológus csoport kezdte el működését – Erdélyben rendhagyó módon – nem Kolozsváron, hanem Csíkszeredában. Velük együttműködve, kölcsönösen egymást sarkallva, inspirálva honosítottuk meg ezt az eredeti valóságfeltárást. Így alakulhatott ki a ’80-as évek folyamán a ma is működő Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport, amit immár széles körben KAM intézetként ismernek.
– S az interjúkészítés abbamaradt?
– Szó sincs róla. Szinte hetente közöltem interjút a lap tudományos oldalain. Ezen kívül, mivel megőriztem több rádiós interjúm teljes anyagát, hét év után újra felkerestem régi alanyaimat az időközben történt változások, esetleg eredmények rögzítésére. Ez a kísérlet meglepte mind az újra felkeresett tudósokat, mind pedig az olvasókat. Visszajátszás címen kötetben is megjelentek ezek az interjúk. Közben a beszélgetéseim magnós rögzítése újabb módszertannal és célrendszerrel gazdagodott. 1980 szeptemberében részt vettem a 14. Nemzetközi Történelem Kongresszuson. Nyilván sok újdonság volt, de számomra az először önálló szekcióban megszervezett, az oral historyban szakosodott történészek eszmecseréje volt a legösztönzőbb. Ekkor világosodott meg számomra, hogy az egyre hosszabb interjúimmal tulajdonképpen, már ösztönösen, eme új módszer felé tartottam. Maga a módszer nem volt ismeretlen számomra, de csak néprajzi összefüggésben láttam. A1980-as oral history rendezvény fordulópont volt, mert ekkor fogadta el a szakma, hogy az idős emberekkel folytatott mélyinterjú dokumentumnak, forrásnak tekinthető, amit ugyanúgy lehet és kell elemezni, mint bármilyen – hivatalos vagy személyes – iratot. Arra is felhívták a figyelmet a résztvevők, hogy ez az új típusú dokumentum főleg a társadalomtörténet számára hiánypótló, mert a mellőzött, hátrányos helyzetű rétegekhez tartozó csoportok nem hagynak magukról hiteles dokumentumokat, pontosabban nem ők maguk, hanem a hatóságok tudósítanak róluk. Miért volt számomra olyan nagyon rokonszenves ez a módszer? Mert szociológiai-antropológiai szemléletet vezetett be a történetkutatásba. Nyilván itt a legújabb kor kutatása jöhet számításba.
– Milyen témát választott és mikor, milyen keretben látott munkához?
– Engem már bukaresti létem elejétől fogva lebilincselt ennek a városnak a sokszínűsége, multietnicitása, sőt multikulturális jellege. Ez akkor egyáltalán nem volt divatos téma, mert a párt nyíltan homogenizáló politikát folytatott. Az eszmény a „szocialista nemzet” kialakítása volt. Nyilván az akadémiai kutatóintézet nem tűzte napirendre a sokszínűség vizsgálatát, de én azt csinálhattam szabadidőmben, amit akartam. És jó előkészítés után elkezdtem a bukaresti magyarok, németek, zsidók, örmények, görögök, oroszok és arománok meséltetését. Mivel az öreg román arisztokraták és munkások is hátrányos helyzetben voltak, őket is felkerestem. Nem arra törekedtem, hogy sok embert szólaltassak meg, hanem arra, hogy a beszélgetés a bizalom légkörében történjen. Nem is kell mondanom, milyen felüdülés volt század elei, első világháború utáni sorsokkal, történetekkel ismerkedni. Az interjúk tudományos fontossága mellett ezek egyfajta menekvést is jelentettek a ’80-as éves hiányokkal övezett szürke hétköznapjaiból.
– És hogy került be a képbe Dimitrie Gusti szociológiai iskolája?
– 1981-ben Henri H. Stahl professzor, Gusti hajdani munkatársa megjelentette Amintiri si gânduri című emlékiratát. Ezt elolvasva rájöttem, milyen érdekes mélyítési, részletezési lehetőségek rejlenek az oral history révén. Rájöttem arra, hogy társadalomtörténeti dimenziót adhatok e konkrét szociológiatörténeti ténynek. Ez újszerű volt akkor is és ma is. Minthogy akkor még élt mintegy 25 Gusti tanítvány, azonnal hozzáláttam a Bukaresti Szociológiai Iskola társadalomtörténetének oral historys megalapozásához – anélkül, hogy cserben hagytam volna a bukaresti kisebbségek felkutatását. Nyilván először Stahl professzort kerestem fel. Miután meghallgatott, azonnal kötélnek is állt, sőt elkészítette számomra a még élő régi munkatársai és tanítványai névsorát. Éveken át beszélgettem magnóra a Gusti-iskola tagjaival. A legtöbbet nyilván Stahllal beszélgettem, mert ő volt a legrégibb és legkitartóbb Gusti-munkatárs. Olyan pozícióban volt Gusti mellett, hogy a mások munkásságát is ismerhette. Mindent összevetve, szinte észrevétlenül olyan nagy anyag gyűlt össze, hogy abból a rendszerváltás után négy kötet jelent meg. Mert azt nem is kell mondanom, hogy az oral history felvételeimet semmilyen formában nem közölhettem akkor, mert óhatatlanul fennakadtak volna a cenzúra rostáján. De ez nem bántott, mert valahogy bíztam benne, hogy eljön majd ezek közlésének az ideje is. Akkor sokkal fontosabb volt a felvételek szakszerű legépelése, amit feleségem, Mármor Inke vállalt fel. Egyesek hiábavaló munkának tartották az öregek interjúvolását. De nekem elégtételként ott volt a szerkesztőségi munka, ahol egyre nehezebb feltételek között kellett olvasható lapot és mellékletet megjelentetni.
– Hol és hogyan élte meg az 1989 decemberi fordulatot?
– A szerkesztőségben, a Scânteia Házban. Már hetek óta feszült volt a légkör, éreztük, hogy valaminek történnie kell, de mégis mellbe vágott, ami december 22-én történt. De aztán magamhoz tértem, s másnap bementem a szerkesztőségbe, hogy új lapot szerkesszünk. Nem jött be senki. Ott maradtam, s telefonon szerveztem újszerű cikkeket erdélyi munkatársainktól. A vezetőcsere nem volt drámai, s lassan visszaállt a szükséges szerkesztőségi rend. Persze, megdöbbentett a korábban vezető beosztású vagy lapító újságírók, értelmiségiek pálfordulása. Nem az szomorított el olykor, hogy az emberek elhallgatják múltjukat, hanem az, amikor egészen mást harsogtak, mint amit ’89 előtt. De aztán rájöttem, hogy minden rendszerváltás ezzel jár. Még éveken át dühöngött a maniheista szemléletmód, vagyis mindennel, amit ’89 előtt tett az ember, a diktatúrát támogatta, de legalábbis hallgatólagosan kiszolgálta. Kiderült, hogy az én oral history gyűjteményem is hasznosíthatatlan, mert akkor csak a börtönviseltek jöhettek számításba. Hirtelen divatba jött az oral history, de csupán a kommunista rendszert leleplező szándékkal. Nos, a történész, különösen a társadalomtörténész nem leleplez, hanem kutat és sine irae et studio bemutat egy valóságszeletet. Ez a tudás se nem objektív, se nem végleges. Ilyen nincs a társadalomtudományokban. Persze nem szomorkodtam, mert a fordulat utáni években rengeteg volt a kihívás. A Hét szerkesztése mellett mindenféle, többé-kevésbé tudományos konferenciára hívtak, de a legnagyobb kihívást a Bukaresti Egyetem újonnan létrehozott Sajtó- és Kommunikációtudományi Kara jelentette. 1990 őszén kezdtem ott tanítani, főleg elméleti és alkalmazott társadalomtudományokat. Két évig még A Hétnél is dolgoztam, de a két nagyon különböző hivatást nem lehetett azonos színvonalon folytatni. Az egyetemet választottam. A Hét aztán átköltözött Marosvásárhelyre, talán egy év múlva meg is szűnt. Egyébként ez lett a sorsa a legtöbb bukaresti magyar lapnak. Érdemes lenne megírni ennek a történetét is.
– Mikor kerülhetett újra napirendre a ’80-as évek oral history gyűjteményének az értékesítése?
– Az egyetemi kar építése elég sok gonddal járt. Bele is betegedtem. Tehát a ’90-es évek végén kénytelen voltam belátni, hogy „újra kell gombolni a mellényt”. Vagyis az egyetemi életben inkább a kutatás mellett döntöttem a szervezés-vezetés rovására. A ’80-as évek anyagából megírtam egy szervezetszociológiai szemléletű szociológiatörténeti munkát, és kiadtam a H. H. Stahllal készített interjúk kötetét. Ennek sikere arra sarkallt, hogy folytassam a bukaresti kisebbségek és a gustista interjúk sajtó alá rendezését. Elmúlt a maniheizmus, a vagy-vagy kora. Mondanom sem kell, hogy megint a feleségem segített. A világ nagyot változott, tehát a régebben legépelt anyagot most már elektronikusan kérte a kiadó. Ezt a műveletet ő végezte el, sőt a jegyzeteket is ő írta.
– Egyetemi tanárként lemondott újabb oral history interjúk készítéséről?
– Nem. De kitaláltam azt, hogy a diákok feladata lett az ilyen interjúk készítése. Vagy 15 éven át minden évfolyam diákjai hoztak egy-egy életút-interjút. Kilenc kötet jelent meg eddig. Bevontam a diákokat a szociológiatörténeti kutatásba is, most már a hatvanas-hetvenes évek szociológusait faggatjuk felkészülésükről, munkájukról.
– Doktorátusvezetőként is szociológiatörténettel foglalkozik?
– Természetesen. Csak olyan jelöltet fogadtam, aki ebből a tág témakörből szándékozott megszerezni a doktori címet. Azok emelkedtek ki tanítványaim közül, akik fontosabbnak tekintették a kutatást, mint magát a címet. Doktori iskolám gyorsan – informális – műhellyé alakult, és Cooperativa G néven meg is található az interneten. Minthogy a Gusti-iskola nem volt bezárkózó, etnocentrikus társaság, jelentős magyar kapcsolatokkal is rendelkezett a két világháború közötti időszakban. Ezeket az összefüggéseket erdélyi magyar doktoranduszok vizsgálták. Disszertációjuk megjelentetése román nyelven jelentős esemény volt, mert erről a kapcsolatról még a jól tájékozott román értelmiségiek sem tudtak.
– Tudom, hogy a Sapientia csíkszeredai karán is dolgozik.
– Igen, megalakulása óta. 2001-ben kértek fel a társadalomtudományi tanszék megszervezésére. Szociológiai és kommunikációtudományi oktatást indítottunk. Nyilván azért Csíkszeredában, mert ott a már említett KAM tevékenysége indokot és teret biztosított a kutatás és az oktatás számára. Nehéz volt az indulás, mert sokan konkurenciát láttak a Sapientiában. Hogy a szakokat akkreditáltathassuk, tanácsadói szerepet vállaltam az Oktatásügyi Minisztériumban, hogy közel lehessek a döntéshozói helyekhez, sőt az ARACIS-ba is betársultam ugyanolyan okok miatt. Aztán, akkreditáció után, lemondtam a tanácsadói szerepről. Mindig is jobban érdekelt a kutatás.
– És Szeredában mit kutat?
– Meg fog lepődni: ott is Bukarest-vonzatú témát figyelek évek óta. Sapientiás diákjaim oral history felvételeket készítenek olyan idős székelyekkel, akik több-kevesebb időt töltöttek Bukaresben 1989 előtt. Mert létezett és létezik egy másik magyar Bukarest is, amiről nem szólt a krónika.

Az interjút dr. Bencze Mihály készítette

Forrás: Bukaresti Magyar Élet, 2018. november 15.