Amúgy tömzsi és rövid
de úgy eltűnésetek szomorú
ünnepén azt kell kérdeznem
mindig hogy hol ér véget

a kezem ujjaim a mibe
vesznek hogy nem is láthatóak
nem kellene véget érjenek
végre valahára miként a

sínpárok előbb utóbb avagy
fekete madárszárnyon a fehér
tollak furcsa sztráda-rajza
vagy ahogyan csak visszahúzódnak

büszke fagyökerek ha már
magma-közelbe értek nem
illene ha máris körmömre
égett a túlvilág történnie

valamiféle kurtításnak
hogy ne próbálják évről
évre megragadni ugyanazon
árnytógák szélét azokat a

túloldalon lévő skicceket
s ne akarják mindhiába
a teljes kézfogást egy olyan
világban ahol a beteljesülés
helyett csak minden alkalommal
majdnem teljes-visszahúzhatatlan eltűnnek?