Tokaj

Tokaj világhirü magyar mezőváros Zemplénmegyében a Tisza és a Bodrog folyók összefolyásánál, jó magas hegy alatt, 3500-nál több lakossal. Épületei közt megemlitendők a katholikusok, reformatusok, ágostaiak, n. e. görögök és zsidók ima- és szentegyházai. Van itt nagy sólerakóhely, posta- és gőzhajó-állomás és derék fahid a Tiszán négy kapura, továbbá több eczet- és igen jeles sörház és pálinkagyár. Hires régi várának romjai a Tisza és Bodrog összefolyásánál láthatók. E város vidéke a világhirü tokaji aszubor hazája, s e vidék az ugynevezett Hegyalja. Ez Zemplénmegyében fekszik és kis része kiterjed Abaujba is s a Kárpát ágainak legdélibb fokát képezi, hosszusága 6–7 mérföld, szélessége 3–4 mfd., összes területe pedig 14 mérföldet tesz; de ebből csak mintegy 5 mfd. van szőlővel beültetve, mellyen levő szőlőterület mintegy 20,000 holdra tehető, Tokajon kivül következő helységek tartoznak a Hegyaljához: Szántó és Erdő-Horváthi (Abaujmegyében), Golop, Tálya, Rátka, Ond, Mád, Zombor, Tarczal, Olaszi-Liszka, Erdőbénye, Tolcsva, Bodrog-Keresztur, Zadány, Olaszi, Sáros-Patak, Sátoralja-Ujhely, Kis-Tornya. Legfőbb és legjelesebb szőlőfaj itt a formint, ez nem más mint a soproni zapfner és a badacsonyi szigeti. E dicső szőlőfajt Némethonba, sőt mintegy 27 évvel ezelőtt Francziaországba is Lionel vidékére bevitték, hol is a tokajihoz igen közel álló bort ad, melly a csemegeborok sorában nagy szerepet játszik. A tokaji bor jelességét is az értelmes szőlőmivelők csak e fajnak tulajdonitják. Több esztendőt véve fel a tokaji bor összes termését 12,000 akó aszura és 6000 akó máslásra tehetni. A régi jó időkben egy átalag (87 itcze) jó aszubor 50–70 aranyon kelt, fiatalabb ó aszu ára 20–40 arany, máslásé 15–20 arany volt. Erdőbényén van a legnagyobb pincze Hegyalján, Csaplovics János azon ritka nevezetességü eseményt jegyezte fel, hogy a rendkivüli időjárással biró 1813-ik évben a tokaji hegyen kétszer szüreteltek. Ugyanis 1812. őszén a tél és nagy hó korán és hirtelen bekövetkezvén, a szőlő a hó alatt leszedetlen maradt s csak midőn az elolvadt, 1813-ki február 25-én szüretelhettek, mi őszszel ismét megtörténvén, ez évben Tokajon kétszer szüreteltek. A február 25-ki téli szüretnél a szőlő nem veszté el jóságát, csak szine lett halaványabb, s a must is igen fakó szinü volt.
A tokaji mai napig csonkitlanul őrzé meg régi diszes nevét, most is a „borok királya”, mint hajdanában, most is olly becses és drága pénzen fizetett, keresve keresett czikk az a világkereskedésben s a nagyok asztalainál, mint régente. Dicsőitésére most is iveket lehetne tele irnunk.
Azonban ugy hiszszük, mind e dicsőitésre, mind a bor és termelésének jellemzésére czélszerűbb eszközt nem egyhamar találhatnánk, mintha kivonatilag közöljük azon okirat tartalmát, mellyet a közelebb lefolyt pesti gazdasági kiállitás alkalmával a tokaji bortermesztők egyik leglelkesbike, Mezősy László ur nyujtott be a borbiráló választmánynak:
„Az általam kiállitott csekély mennyiségű tokaji bor bemutatása által – igy szól Mezősy ur – leginkább kettős czélt törekedtem elérni. – Először: hogy édes magyar hazám termény-kiállitási ünnepén, nemzetgazdászatunk ezen egyik legfőbb czikkelye, necsak másod és harmadik kézen, – mint ez most legközelebb a bécsi kiállitáson történt, – (Schwarzer, Lenkey, Scherzer, Leibenfrost, s más kereskedők által) tüntettessék föl; hanem közvetlen általunk bortermesztők által fölmutatva foglalja el helyét. És tudatni akartam egyszersmind, az országos kiállitáson megjelenhető bel- és külföldi vevőkkel azt, hogy az összes Tokaj-Hegyalja vidékén csak az itt kiállitott 1855-iki és 1856-iki borok azok, mellyek nagyobb mennyiségben kaphatók; s hogy más évek régibb borait a szó teljes értelmében, minden nagyitás nélkül mondom, 24 óra alatt egy jó négy lovas fogattal, s Hegyalja határairól, mind elszállittathatják. Azért birtam és kivántam magam is, ezen két évet, legtöbb változatossággal és mennyiségben képviseltetni.
Másodszor: törekszem a tisztelt választmánynak Tokaj vidékétől ne talán távolabb lakó, ollyan tagjai előtt, kik hazánk szent földének annyiféle terményei közt, annak legnemesbikét, a tokaji bort, csak gyártott, s kereskedői kezeken eltorzitott csöppekből ismerték, a maga szüzies tisztaságában, és többféle alakjában bemutatni, s tettleg izlelés által meggyőzni a választmányt arról, hogy azon ujabb időkben sajtó alól kikerült, borászati, szőlőszeti és Isten tudná miféle, pinczekezelési tanácsokat adó, de többnyire csak theoriai okoskodásokon nyugvó röpiratok vádja a tokaji bor sokfélesége, s ezen oknál fogva, kereskedésbeli alkalmatlansága ellen; nemhogy annak hibául lenne felrovandó; hanem inkább annak egyik legfőbb utánozhatatlan sajátságát teszi, s becsét neveli.
Igen jól tudom én azt, hogy a soproni, pozsonyi, pesti, s más több borgyárak, ha kell, akár millió számra egyformásitják butellás boraikat: – de könnyü ám az avatott nyelvnek, gyártmányaik hamisitott nedvére reá ismerni. Mert mig ők nem tudnak mesterkélt boraiknak, évről évre más izt, szagot és szint adni, s a gyárban 1827-iki vagy 1836-iki képében kiállitott bor, épen azt az izt és szagot adja, mit az ezelőtt csak pár nappal czukros mazsolával s cognaccal egybe kevert hitvány lé: addig a nagy mester, a természet, mint mindennel, ugy ezen remek művével is, kedve szerint játszva, ennek izén, szagán, mint azt az általam fölmutatott csekély példányok is mutatják, folytonosan, évről évre, százféleképen változtat. – S azon borászati czikkek érdemes irói, kik a tokaji bor egyformasitásán működnek; akaratlanul teszik ugyan, de ki kell mondanom, a borgyárosok bérenczéül dobták oda tollaikat.
Ha külföldi szakirók beszélnek gyakran badar nyelven a tokaji borról, – mint ezt, ha jól jut eszembe, Juliennél, de másnál is olvastam, – hogy a tokaji bor, mindössze is, csak egy kis hegyen terem, melly kőfallal keritve áll, s annak egyik felét az uralkodó ausztriai felséges Császár, másik felét pedig a muszka czár birja; csak mosolyoghatna rajta az ember, hanem, midőn hazánkfiai támadják meg hegyaljai borkezelésünket, még pedig gyakran ollyanok, kiknek életökben egy hordó tokaji boruk sem termett, s szemünkre hányják, hogy mi borainkat nem az egész világ által bevett borászati szabályok szerint kezeljük, s szőlőinket nem azon törvények szerint miveljük, az embernek csakugyan kedve jön boszankodni. – Hiában! – nem tanulhatták ők azt meg a gyakorlat mezején; hogy a tokaji bornak, a világ minden borától eltérő, kezelési szabályok kellenek. – Az emberek közt is el van az félig-meddig ismerve; hogy a lángész, a genie, szabályok és formák közé nem engedi magát szorittatni; s ha áll ez csakugyan az emberekre; ugy bizonyosan áll, vagy még jobban áll a borvilágban a legnagyobb geniere, a tokaji borra nézve.

Szabad legyen itt egy pár merész hasonlatossággal is élnem, melly ha – mint minden hasonlatosságról mondják – netán kissé sántikálna is, mindenesetre a dolog felvilágositásához tartozik. Homért, kit az egész világ, s Petőfit, kit édes nemzetünk első költőjének ismert el, hány mindenféle felsőbb s alsóbb rendű tehetség iparkodott utolérni s utánozni. Rafael és Canova örökbecsü művei előtt leborul a művészi hirre vágyódó, magasra törő lélek s hátrahagyott remekműveiken okulva tűzi ki követendő pályáját. A nagy Napoleon nevének emlitésére, tisztelettel nyul fövegéhez a világ megmerészebb katonája is, ébren és álmaiban, osztozni szeretne csatái dicsőségében. – A tokaji bor-királylyal, azt hiszem, nemigen jutott eszébe, mérkőzni, a földgolyó semmiféle borának sem, még eddig, s ő világhirűvé, jelen hegyaljai szőlőmivelésünk s borkezelésünk által lett. – Ha pedig valami dolog ekképen érte el a non plus ultrát, a tiszta okoskodás menete szerint, kell azon mód iránt némi tisztelettel s elismeréssel viseltetnünk.
Miért vannak olly különféle és szorgalmas kezelésnek alája vetve a világ minden más borai? Miért kell a hires Malagát, Sheryt, Madeirat sütni főzni? Miért kell egyiknek szesz, másiknak czukor? Miért kell egyiket lehuzni, a mást töltögetni, felzavarni, korbácsolni? – Azért mert megtagadta tőlök a sors azt, mit nekünk tokajiaknak földészeti fekvésünknél fogva a természet ingyen jó kedvéből adott meg, boraink édességét, szinét, erejét, szagát és zamatát. Ezt mi nem róvjuk föl önmagunknak érdemül, de azért megbecsüljük a természetnek ezen habár ki nem érdemelt ajándékát, különösen midőn látjuk, hogy minden más borkezelés utoljára is oda van irányozva egyéb bortermő vidékeken, hogy azon mi sajátságaink, annyira-mennyire, legalább megközelittessenek. – Pedig a tokaji borkezelés – mit már régen kellett volna mondanom – csak két szóból áll, u. m. „szüretkor jó hordóba, jó pinczébe szürni, s azt többé nem babrálni!” Nem kell azt töltögetni, nem kell azt lehuzni, elkészitik azt az évek hosszu sorai, s meg lesz benne idővel minden kellék, mit az elkényeztetett emberi iny csak képzelhet. – S ha az idő már eljött, hogy a tokaji bor hordójában tulért (mert a tokaji bornak és szőlőjének is a tövön, nem elég a megérés, hanem tulérés kell), s le kivánkozik üvegekbe: azzal ne késsék a gazda, s azon szilárd kis palotájában azután, ha különben jó helyről s fajtából származott, tul éli az örökkévalóságot! – De ebben sem engedi ám magát szabályok szerint igazgattatni; egyik év termése, már két három év mulva, némellyik év termése pedig 10–15 mulva sincs készen, hogy azon számtalan különbségeket ne is emlitsem, mellyeket a vékonyabb és kövérebb boroknál, vagy épen az essentziáknál figyelembe kell tartani. Amelly hegyaljai pinczés gazda ezekhez nem ért, az szőlőjétől szökjék meg, vagy borain szüret alkalmával adjon tul.
A sok borászati tanácsadás után, próbáltam én már egy pár hordó boromat, nem hegyaljailag is kezelni. Lefejtettem, szinig tartottam, lekarikáztam, hogy még a szellő se férjen hozzá, ugyan afféle borokat pedig dugatlan, araszos hijával, seprüjén hagytam. – S mi lett belőlök? Felelet: mindkettő jó lett; mert 12 holdra menő szőlőcskéimben nincs egyéb fajta, mint formint és gohér. – Azonban, miután mi boraink kilencz-tizedrészét lengyel és porosz vevők számára szürjük, ők pedig ugy kivánják, hogy borainkat seprün és töltetlen állapotban áruljuk, s minden bor, melly lehuzva és szinig töltve, s lekarikázva tartatik, előttök a romlani készült és hibás bor gyanuját vonja magára; nincs más teendője az okos gazdának, mint borait továbbra is ugy kezelni, még pedig mind addig igy kezelni, mig ollyan vevői nem mutatkoznak, kik lehuzott szinbort, s tele hordókat keresnek. – Különben hiában mondom vevőimnek, hogy ezen borok Schams és Chaptal, Balásházy és Szabó Dávid utasitásai szerint kezeltettek, ott hagyná őket szépen, mig én seprüs boraimért, ollykor-ollykor takaros összegecskét kaphatok.
Mind ezekkel azonban nem azt akarom én elbizakodottan állitani, mintha már a tokaji bor és pincze-kezelés a tökéletesség fokán állna, és semmi kivánni való nem maradt volna fenn, (vagy épen azt javaslanám, hogy más vidékek borai tokaji mód szerint kezelendők, – mert azok ugyan furcsán járnának!) mert hiszen mi az a világon, mi az emberi ész és hosszas tapasztalatok segélyével időről időre ne tökéletesedhetnék? – De mint minden egészséges test, a rajta ejtett sérveket és hiányokat önmagából forrja ki, ugy a tokaji borkezelés is csak önmaga körében szerzett tapasztalatai után fogja hiányait kinőni, s fog oda biztosan eljutni, hová őt theoreticus jóakarói, veszélyes utakon vonczolni akarják. – Végszavam is az lesz a tisztelt bizottmányhoz, hogy a tokaji bor, vagy az eddigi alapszabályok szerint fog örökre kezeltetni, vagy megszünt világhirű tokaji bor lenni.” (Pest, május 30-án 1857.) – Mezősy László, tokaji bortermesztő.

(Vasárnapi Újság, 1857. junius 28-án / 26. szám)