De Selby

Nem tévesztve szem elől, hogy az élet folyása csak amolyan illuzió, természetes, hogy Selby nem sok figyelmet szentelt az élet viszontagságainak, meg arra sem igen hederített, miképp is kellene elhárítani őket. Bartowni tartózkodása idején de Selby némi hírnévre tett szert ‘márpedig annak a ténynek köszönhetően, hogy sohase olvasott újságot’. Egy városi fiatalember, aki egy hölgy miatt súlyos érzelmi válságba került, és úgy érezte, hogy beleőrül a viszonzatlan szerelembe, tanácsért kereste fel De Selbyt. A tudós, ahelyett, hogy igyekezett volna a fiatalember fejéből kiverni ezt az egy személyhez kötődő hóbortot, ahogy bárki más tette volna, felhívta figyelmét mintegy ötven áthághatatlan alapszabályra, amelyek közül a legegyszerűbb is olyan bonyolult lett volna, hogy egy örökkévalóság sem lett volna elég a magyarázatához, és mint ilyen, az ifjú hölgy rejtélyét a semmivel tette egyenlővé. Eképp a fiatalember, akit elfogott a félelem, hogy a legrosszabbtól kell tartania, elhagyta a házat, megkönnyebbülten vizsgálva az öngyilkosság lehetőségét. Csak a holdnak köszönhette, hogy a szokásos vacsoraidőben visszatért, mert a kikötő felé vette az útját, ugyanis a dagály már két mérföldnyire levonult. Fél évvel később hat hónapi kényszermunkára ítélték, a törvények tizennyolcrendbeli megsértéséért, amelyek közt a tolvajlás és a vonatkisiklatás is szerepelt. Ugyanennyit kapott a tudós is, akinek a tanácsait követte. Ám De Selby a szellem igazi támasza, föltéve, ha objektíven olvassuk /Főműve: A profán atlasz/. Explicit módon foglalkozik a gyásszal, öregkorral, szeretettel, bűnnel és halállal és a létezés egyéb kimagasló részeivel. Igaz ugyan, hogy hat sorral el is intézi őket, de ez annak a ténynek kösazönhető, hogy ‘lesújtóan esetlegesnek ‘nevezi őket. Csak most jutott eszembe, hogy halott szereplő szerepeltetése nem is olyan új ötlet a XX. században. Ezt tette egy Erzsébet kori színműíró, meghalt apjának szellemével, William Shakespeare a neve. Az eddig legnagyobb ír regény amerikai kritikusa szerint a mű egy világlátomás, amit a legszélső körben tapasztalásunk mítikus határai zárnak le. /Regény és tapasztalat- Modern amerikai irodalmi tanulmányok, Modern Könyvtár, Európa Kiadó, Bp. 32.old / Hogyan tovább? Megkezdődik O’Brian magyarországi olvasata. Másfelől emlékeztetnék egy történetre. Tenesse Williams amerikai drámaíró és Gore Vidal találkozott a Manhattan Plaza Hotel Tölgyfa bárjában. A jelenlévő kritikusok Tenesse Williams szakmai bukását jósolták. Gore Vidaltól kérdezték, hogy a prognózis mennyire pontos. Vidal válasza -a lábnál ülő fekete kutyát nézve-az volt, hogy -‘Kérdezzék meg a kutyát!’ /Gore Vidal: Gengszterek, írók, professzorok, Európa Kiadó, Modern Könyvtár , Bp. 154 old/

De Selby bizalmas megbeszélésre intette őket össze. A felszerelés egy laposféle kövön volt kiterítve.
– Most jól figyeljenek. Ez az apparátus, amelyet fel fogok magukra szerelni, alkalmas a lélegeztetésre víz alatt és szárazon. A szelep automata, nem kell beállítani, nem is lehet. A levegő sűrített és fél órára elég a hagyományos értelemben vett idő szerint.
– Hála istennek, uram, hogy az időről szólő elméletei nem érintik a levegőkészletet – jegyezte meg Hackett.
– Az apparátus a hallást is lehetővé teszi. Az enyém kissé különböző. Minden eddigire alkalmas, de emellett tudok benne beszélni és engem is hallanak. Követnek?
– Elég világosnak látszik – értett egyet Mick.
– Amikor felkapcsolom a maszkokat a helyükre, a légzőkészülék máris működik – hangsúlyozta. – Szárazon és vízen lehet vele lélegezni.
– Még szép – mondta Hackett udvariasan.
– Most figyeljenek – folytatta De Selby -, én megyek elöl, mutatom az utat arra balra, a barlangnyíláshoz, amelyet most ellep a víz. Csak néhány méterről van szó, és nincs mélyen. A dagály már majdnem tetőzik. Kövessenek szorosan. Amikor odaérünk a sziklaüregbe, üljenek le, ahová tudnak, és maradjanak veszteg. Eleinte sötét lesz, de nem fognak fázni. Akkor megsemmisítem a földi légkört és az időillúziót azáltal, hogy aktiválok egy részecske DMP-t. Minden világos? Meg ne próbáljanak most marhaságokat mondani, vagy kérdezni.
Hackett és Mick némán jelezték, hogy minden világos.
– Odalent valószínűleg találkoznak egy személyiséggel, aki a mennyekben lakik, aki hallatlanul bölcs, minden nyelvet és nyelvjárást beszél, és tud, illetve hatalma van tudni mindent. Ilyen útra eddig még nem vittem magammal senkit, és remélem, az események nem fognak bonyolódni.
Mick hirtelen nagy izgalomba jött.
– Elnézést, hogy megkérdezem – buggyant ki belőle -, de ismét Keresztelő János lesz az?
– Nem. Legalábbis, remélem. Kérni kérhetek, de nem parancsolhatok.
– Lehet … akárki? – kérdezte Hackett.
– Csak a halottak.
– Jóságos ég!
– Ez mégsem teljesen igaz. Azok is megjelenhetnek, akik még sohasem éltek.
Ez a kis beszélgetés hajmeresztő volt. Mintha a bakó csevegett volna kedélyesen az áldozatával fönt az emelvényen.
– Úgy érti, angyalok, Mr. De Selby? – érdeklődött Mick.
– Deisztikus lények – kaffogta a másik. – Ne mozogjon, amíg ezt odakötöm.
Felvette a légzőmaszkot, hátára pedig a tartályt a szíjakkal.
– Én megyek ön után – motyogta Mick -, Hackett pedig hátul.
Meglepően rövid idő alatt teljes menetfelszerelésben voltak a tenger alatti utazáshoz a másvilág, vagy éppenséggel az előző világ felé. Búvárszemüvegén keresztül Mick látta, amint Teague McGettigan egy vasárnap reggeli újságot tanulmányoz, nyilvánvalóan az utolsó oldalt, ahol a lóversenyeredmények voltak. Nyugodt volt, csöppet sem érdekelték a természetfeletti dolgok. Talán irigylésre méltó. Hackett higgadtan állt, akár egy Apolló-űrhajós. De Selby utolsó igazításokat végzett a szíjain, majd intett a többieknek és elindult az alsó part felé.
Fejest ugrani a hideg vízbe korán reggel megrázó a leggyakorlottabbak számára is. Azonban Mick esetében ez az élmény a fejében kavargó gyanúköd, a csalódástól való félelem, ráadásul a levegőadagoló halk sziszegése miatt rövidnek, de elképesztőnek bizonyult. Bőséges fényben követte De Selby rugdaló sarkait, és a mögötte jól láthatóan felkavart víz azt jelezte, hogy Hackett a nyomában van. Ha átkozódik is, senki sem hallja.
A „terembe” való behatolás kezdőkhöz képest egész jól ment. Ha nem is túl ügyesen. De Selby azonnal megtalálta a nyílást, majd a többiek egyenként utánaindultak fölfelé, félig kalimpálva, félig úszva. Egyszercsak kiértek a vízből, és Mick arra ocsúdott, hogy egy üregben kuporog a kövekkel és néhány kagylóval teleszórt göröngyös padozaton. Minden sötét volt, és a távoli susogás bizonyára a tengerből hallatszott, amelyet az imént hagytak maguk mögött. A társaság a víz alatt volt, és bizonyára belélegezhető légkörben, bár már csak rövid ideig. Ideig? Igen, a szót talán érdemes megismételni.
De Selby maga után intette Micket, ő pedig Hackettet maga mögött. Azután megálltak. Mick lekuporodott, majd végül egy kerekded kőre telepedett le; De Selby volt tőle balra, így hárman valamiféle nyugalmi helyzetet vettek fel. Hackett oldalba bökte Micket, bár az utóbbi nem tudta, hogy ez együttérzést, bátorítást, vagy csipkelődést jelent.
Mozdulataiból a homályban is bizonyos volt, hogy  De Selby valami technikai manipulációval volt elfoglalva. Mick nem látta, mit csinál, de kétségtelenül éppen egy morzsányi DMP-t detonált (vagy akármi is legyen az a szó).
Vizes volt, mégsem fázott, azonban nyugtalanságot, zavart, kíváncsiságot érzett. Hackett itt volt mellette, de nem mozdult.

(Folyt. köv.)