Vadmalac előbb a Tölgy alá nézett. November elejére a fa levelei leszálltak a földre, s minthogy szél nem fútt, széles kört írtak le, takarták be a sárga lapokkal. “Öröm nézni”, gondolta Vadmalac.
Ám akkor a tekintete fennebb kúszott, és meglátta a csupaszon maradt fát. Mintha csak karókból állna, úgy meredtek az égre a fekete ágak. Vadmalac megborzongott.
Majd hirtelen sírni kezdett. Akár egy gyerek, Malacka magához húzta a fejét, és babusgatta, ott a kerti ösvényen. ”Mi történt?”
– Ilyen leszek én is – szepegte Vadmalac. – A gondolataim mind alászállnak, s én állok majd öregen, mint egy lecsupaszított karó.

Forrás: Lenolaj.hu