A „Wiener Zeitung” véleménye a magyar nemzetiségről

A „Kolozsvári közlönyben” Dózsa Dániel egy lelkes czikket ir, ezen czim alatt „Szeressük egymást.” A czikk végén e sorokat olvassuk:

Szeressük magyarokul egymást, ha senki sem fogna minket szeretni, akkor is s még inkább szeressük egymást. De örömérzettel tapasztalhatjuk, hogy kezdenek nem ignorálni, s habár itt-ott a külföldi irók kicsinylőleg szólanak nemzetünkről: van szerencsém tekintélyre hivatkozni, s megosztani olvasóinkkal szivem örömét, mellyet a „Wiener Zeitung”, ezen a legfelsőbb kormány befolyása alatt álló, birodalmi hivatalos lap, mult havi 132-ik száma keltett fel lelkemben. Az idézett lap ekként nyilatkozik nemzetünkről:

„Meg kell vallanunk, hogy a magyar nép az ő méltóságteljes komolyságával, hűszivű természetességével, szigoruan patriarchális erkölcsével, melly a családélet s vendégszeretet összes erényeit magában foglalja, szükségkép minden szemlélőt legnagyobb tiszteletre gerjeszt. Mint érzelmeiben nyilt, erős, forró és igaz, szeretetében hű s egész az önfeláldozásig oda-adó nép, kedélyében a valódi emberiesség alapvonalmait tünteti fel; a műveltséghiány egyeseket néha vadakul sőt nyersekül mutat föl; de a csikós, ki többet társalog állatokkal mint emberekkel, sőt maga a betyár, a polgári társaság intézményeivel szemben ellenséges állást foglalt el, soha sem alávaló. E nép közt nem találsz elsülyedt, elvetemült sziveket, minden egyes tagja bizonyos lovagias szellemtől van átlengve. Ez valóban nem is lehet máskép egy kitünően elhatározott és vitéz népnél; hogy pedig a magyar illyen nép, ezt az egész világ ismeri.
Meglepő az az ügyesség, logikai él, melylyel gondolatait gyönyörü nyelvén kifejezni tudja. A magyar kitünően talál, elemez és vitat; ez adomány még a közönséges embertől sem tagadható meg. A magyar nyelv nem ismer tájbeszédeket; s meglehetősen átalános hibátlansággal beszéltetik; ez okozza, hogy a nép minden osztályának kifejezés módja választékosnak tünik föl. A magyar nyelv kitünőleg zenei hangzatu, ezenkivül sajátszerű nyelvtani alakokkal jeleskedik, mellyek neki a határozottság, átlátszó világosság s szónoki emelkedettség mellett kitünő rövidség s tartalmas, velős felfogás jellegét kölcsönzik. A gondosan elemző értelem adománya a magyar lényében határozottan előtérbe lép s félreismerhetlenül visszatükrözi magát nyelve rendszerében.
Itt tehát, mikép látnivaló, igazi életerős és ritka adományu néppel van dolgunk, s valóban „kivánnunk kell, hogy egy illy reményteljes nemzetiség a maga körében mindig virágzóbban és tevékenyebben fejlődjék. Felséges erő rejlik e nemzetiségben, melly egyesülve azon erőkkel, mellyek működésén az egész birodalom jóléte alapszik, az első helyek egyikét foglalja el.”

Csak azért közöljük e helyen is a bécsi hivatalos lap fentebbi sorait, mert még mindig számosan vannak és lesznek örökké, kik inkább hisznek a távolból s magasból jövő hangoknak s ismét mások, kik abban is, a mit önszivök régóta sugall, még jobban megerősödnek, ha azt más, részrehajlatlan, meg nem vesztegetett itélet által helyeselve látják.

(Vasárnapi Újság, 1857. julius 12-én / 28. szám)