Verskóstoló Röhrig Géza új kötetéből
kulcslyukon a holdat
gyöngyvér
megismerkedésünk
s egyben életem első csókja után
(azzal az ezüstre fújt kőkemény bakanccsal a lábamon)
indiánszökdelésben tettem meg az utat
az oktogontól a moszkva térig
az üres éjszakai buszon felemáskorlátoztam
sőt (ez olyan ciki tudom)
még ugróiskoláztam is egy kicsit a macskakövön
nem tudtam hogy hajléktalan vagy
néztem csak néztem gyönyörű szemedbe
e kátránnyal peremig töltött dióhéjba
mint aszfaltrajz fölött a tócsák
egy csontvárys ásványszelet
nyers vad színekkel hullámzott rám szemed
gyöngyvér
olyan öröm nincs is
téglakerekű roncsautókban
a kamara-erdőben
egy csőben
csókoltam végig vénádon a tűösvényt
félve mindig ez az utolsó alkalom
hogy másnap eltűnsz kiugrasz az ablakon
vagy leszel csak nem lesz pupillád hozzá
gyöngyvér
egymásra hullt sok-sok év azóta
mint buliban a télikabátok egy ágyon
s én még mindig csak nézek nézek a szemedbe
hisz ilyen csak egyszer
egyszer adódhat
mintha látnád a kulcslyukon a holdat
gyöngyvér
megőszült mákként zörögsz te bennem
nincs oly szemed mit elveszítettem
gyöngyvér
‘bocsásd meg hogy közben sírok’
súgtad suta együttléteink után
s mint sírvázák bádogbetétjein az alga
zöldjét a szemed a szememben hagyta
gyöngyvér
te tudod
ár ellen tisztább
ússz mint egy pisztráng
fenjen meg a víz
gyöngyvér
te sínek közt nyílt rózsa
összefutott a halál
szájában a nyál
ha minket látott ölelőzni
mert ilyen csak egyszer
egyszer adódhat
mintha látnád a kulcslyukon a holdat
gyöngyvér
liza
leguggol
s ruháján keresztül
a kotoréka mellé pisil
‘három naci tuti hogy van rajta’
szól valaki az uszkárja mellől
‘mondjuk ma én is kettőt húztam’
‘ebben a hidegben’
‘én adok de lizával nehéz’
‘félóránként bejelentik
ám a kutyája nélkül nem hajlandó
beülni a krízisautóba’
‘végül is megértem’
‘én sem tudnám ott hagyni a bercit’
dezső bácsi
1
elmondanám ezt néked ha nem unnád
nemrég a fűben
egy este elterültem
fáradt voltam az idő is jó volt
köröttem már mindenki horkolt
csak nekem nem jött álom a szememre
mint borját nyalta föl a holdat
lassacskán a lenyugvó nap
s a csillagok
mint egy szétkergetett banda
bevárták egymást a megbeszélt égen
egy foltos kérgű platán alatt
kissé kábultan
fekve bámultam
ahogy kiveri a házak szemét az űr
amint elsötétül a lakótelep
fölment az utolsó gördeszkázó gyerek
bezárt a söröző a happy end is
emlékek vettek elő
meggyűrűzhetetlen komisz emlékek
akár egy óriási térképet
próbáltam a múltat összehajtogatni
apadt horpaszú felhők bordáit számolgattam
lestem ahogy mint egy boríték enyvcsíkja
átmászik a mindenségen épp egy csiga
hívtam az álmot így és úgy
nem sikerült elaludnom mégsem
egy fészekkel bőven megáldott fát néztem
aztán láttam nem fészkek azok: szétnyílt tobozok
egy tűlevele hullt halott fenyőfán
egypettyű katicabogárszemekkel
két pimasz galamb szállt le mellém
’lúzer’ álltak tovább csalódottan
hát fölkelek gondoltam nem bánom az egészet
bezzeg aki részeg
ő már tátott szájjal húzhatja a lóbőrt
cuccom egy bokor alá rejtve
mozgó graffitiként róttam az utcákat
s mert részvétünk csak akkor lehet a világé
ha nekünk épp nincs szükségünk az övére
sok mindent észre vettem én akkor
a kóbor kutyák összeszagoltak
barnán fénylett az égbolt mint a máj
messzi egy riasztó dallamkürtje száll
a kocsik csukott visszapillantókkal szenderegtek
egy biztonsági öv egy taxi ajtajába csípődött
így szorultam én is valahogy kívülre
mindegy amíg nem találtak rám kihűlve
addig van remény
bóklásztam csellengtem mint ki mást nem is tehet
a járdába szikkadt sötét rágókból hetet
krétával úgy kötött össze valaki
hogy az a göncöl szekerét formázza
néhány iparvágányon átvágva újpestre értem
egy madáretetőből hisz idelát
kilőtték a kamerát
disznók faltak ott egy koporsóból
eres fülük elfödte szemüket
jobb ha most visszafordulok
nem értettem mit skandál a tömeg
a járdán félmeztelen fiú feküdt
még a cipőjét is elvitték
olajtócsák freskóin keresztül
hamar kereket oldottam innét
akár sínkő a töltésről: egy könnycsepp lepereg
a bodzák lombja tökmagként köpte a verebet
üresre nyomott fogamzásgátló
használt pébépalackok egy ketrecbe tömve
mint repi pálinkás üvegben a körte
szennyét e környék már a testébe nőtte
odébb
rántottát sütve egy parabola antennában
iddogáltak énekeltek páran
jó szaga volt de féltem odamenni
2
visszabattyogtam hát s ledőltem újra
a millió dudva
nevétsetudomka
nemosztnemszorozka közé
fetrengtem egy ideig a lombok alatt
kedvetlen akár egy kője kélt foglalat
tücskök zengtek
egy sünre görény támadt
elmotyogtam imámat
aludnom még mindig sem sikerült
tán a csallóközi darvak egy vonuló éke
krúgatva húzott el a magasban délre
a hold meg úgy tespedt moccanatlan
akár a vécésnénik üres tányérjára
pillanatragasztózott euró
mély volt az ég
s oly tiszta éppen
a hullócsillagokat már-már hallani is véltem
ember nagyságúra csonkolt
piás akácok jöttek
s vérző ágaikkal összekapaszkodva
dervisként keringtek bőgtek az arcomba
gyomrom szűkölt
nem ettem aznap
gyorsúszásban mérgesen forgolódtam csak
zsibbadtan a sötétséggel szemeztem
félvén csak nem felejtettél el engem
mikor egy vakond föltúrta a hátam
’a szent félvállról veszi a keresztjét
így a másikon is vihet egyet még
pontos a pác testreszabott a gond’
mondta a bársonybundás kis vakond
s rögvest visszafúródott a földbe
hogy is kezdjem hogy magyarázzam?
honnan tudta hogy ott van a hátam?
tuncsi orrával tűfejnyi szemmel
honnan tudta ez a pöttöm henger
s vajon miért épp hozzám küldted őt?
3
hisz akár egy dísztárcsa a sztrádán
én már leváltam valahol
iszom de nem hat rám az alkohol
van nálam
ám nincs bennem élet
mint gyufa mely másnak tud csak tüzet adni
egy éve vagyok mindössze az utcán
de az idegtől hogy nincsen visszaút
már nem hurkás a bélsaram
fosok a szó minden értelmében
pedig magamra még nem csöviként tekintek
ahhoz engem túl forrón dajkált egy szép és dendi gyermekkor
lelkében a betonkeverő is légvédelmi reflektor
őrzöm tehát ami maradt belőlem
az eltaposott csikket nem emelem föl
nem anyázom ha rugdos a rendőr
s aggastyán létemre letegez
balga fejjel úgy véltem anno
mindenkinek van jövője ha jól tanul
mondd miképp vessek horgonyt hajótlanul?
idén hol fogom kihúzni a telet?
taníts meg úgy enni hogy ne magamból egyek
mint mágnespor a vasreszelékkel
eggyé válnék ha tudnék az éggel
hogy tavirózsaként
mely fönt ring a
g
y
ö
k
e
r
é
től oly távol
csak szívem lenne kicsit messzebb a világtól
s elhordoznám én ezt is
4
az éj szirmain átszúrt a virradat
egy trafó vad kattogásba kezdett
az eddig fej nélkül gubbadó galambok
burrogva bosszúsan ébredeztek
5
szóval bevallom
elvástam
mellkasomban mind gyakrabban gerjed a légszomj
egyre többször kell a világűrbe harapnom
s bár hiszem hogy én is az éden kertjéből valék
itt és most csak afféle szerves hulladék
kit nem véd se nő se vers
üss ha jó erősre versz
én majd olykor felvonítok
elnyeli a hangom a szmog
felállok lassan elszántan
az is lehet hogy már megkrepáltam
hogy ma tényleg végleg kiütöttél
elmetszve csüng mind a négy ringkötél
az utolsó gong csak az igazaknak jár
6
ritkán halunk bele néha
jöjj vakvezető hiéna
lábhoz! két szép őrangyalom
nagy vizek robaját hallom
a tér akár egy rossz pulóver
szikrát szór ahogy múlok el
mint pörköléskor kocaemlők
elvillannak az esztendők
csillagtetvek az éj hajában
7
nézd csak tudom hogy ingyen kell hinnem
s hogy mindjárt el kell mennem innen
ám a titkos küldönc ki hajnalban rám tört
bizony mégiscsak úgy érzem én felség
bár nem lebegett s hófehér szárnyai se voltak
angyal jelent meg ott nekem a kárhozottnak
egy angyalvakond ama mennyei országból
kiben minthogy a szellem csipketüze lángol
nincs tér sem idő se éhség se közöny
ám sorsomat én a porhoz kötözöm
hisz annak aki tényleg a te szolgád
ez a bolondok háza a mennyország
mert kinek s ugyan mit adhatunk a másvilágon?
így – bár fájni is tudsz – élet
neked még sincs ellenséged
mindenki csak téged akar
nem is lehet akkora baj
hogy téged szív ne szeressen
balhézunk itt a zsebedben
fecsketorkok engem! engem!
kurjongatunk telhetetlen
mi a titkod? hogy csinálod?
aki élt az élni vágyott
élni az utolsó percig
ki az kit nem ez az elv szít?
a remény hogy utánad is még te jössz
megszülsz megölsz megszülsz megölsz
8
lét és nemlét közt a pelyvát kihányom
verset ejt velem Isten a világon
oly sós a könnyem hogy járni tudnék rajta
felség csak te vagy ki megvigasztalhatna
nyugtatgattak engem is már jámbor emberek
hogy kegy sőt ajándék a te ránk emelt kezed
’jól elver az igaz de csak mint az asszony
álruhában áld ő itt minket állkapcson
most még fáj de holnap már ünnep
oltókéssel ontja vérünket’
nem tudom
nem tudom
semmit sem tudok
ám szolgádnak ha végül arra vinne útja
színed előtt Atyám homlokig borulna
homlokig borulna s hebegve megköszönné
hogy eldobott rágókból összeállt göncöllé
Forrás: www.litera.hu, szombat.org
Pusztai Péter rajza